Hát úgy látszik, megint eltelt egy hónap úgy, hogy nem írtam semmit... Ez így volt tavaly nyáron is, úgy látszik ez egy ilyen megszokott dolog lesz. Nyílván van egy pár kifogásom, de inkább most hagyom a magyarázkodást, mert egy általam nagyon régóta várt album jelent meg, ugyanis az ausztrál Colourblind első lemeze végre megjelent. A zenekar eddigi két EP-jéről már írtam cikket azokatis olvassátok el itt és itten.

A korong június 28-án jelent meg, és tökéletes hosszúságú, 12 dal 40 percben (és negyven másodpercben) összefoglalva. Annak nagyon örülök, hogy megmaradtak a midwest emo stílusnál, annak már kevésbé, hogy a két EP-ről szóló cikkemben le alter rockoztam őket, mert ez akkor nem volt igaz rájuk, de most már oda is ki-ki tekingetnek, de a kezdő Torched című dalban például eddig még tőlük sohasem hallott durvaságot tapasztalhatunk, szóval összeségében ez egy biztonságosan, de kísérletezős anyag lett, pontosan olyan amilyet vártam tőlük.

Azonban van egy két dolog, amit hiányolok az albumról, vagyis pontosan kettő, az egyik a női vokálok. Mind a két EP-n elég sokat vokálozik a basszusgitáros lány, A Semaphore című kislemezen még önálló része is van az I Guess That's It-ben, itt meg csak két számban, a None the Wisper-ben és a Spark-ban. Szerintem a hangja nagyon jól passzolt ehhez a zenéhez, és egy apró különlegességet is adott hozzá. A másik dolog amit hiányolok, szintén a vokálokhoz kapcsolódik, ugyanis a kislemezeken volt nagyon sok több szólamú, akár kánonos rész, és azok rohadt különlegesek voltak egy ilyen zenében, de szerencsére ezek nélkül is nagyon jó dalok születtek.

A legjobb dal szerintem toronymagasan a Midnight, a refrénje valami elképesztő, és sok rohadt jó refrén van az albumon, de nem érzem úgy, hogy a verzék felérnének hozzá, de itt igen. A másik ezt megközelítő dal a záró Heaven Awaits. Nagyon jó dal még a már korábban említett Torched, a Body Horror és a Something About the Sun. Kifejezetten rossz dal nincsen az albumon, egyetlen egy dal van amit nem annyira élveztem, ez az Eye to Eye, amit őszintén nem értek miért nem jött be, hiszen ez egy lassú dal, és én általában szeretem a banda lassabb dalait, de ez most valamiért nem tudott megfogni. Még majdnem a fele hátravan az évnek, de én szerintem már most tudom, hogy év végén még fogtok találkozni ezzel az albummal. 

Nagyon izgalmas cikkek jöhettek volna létre, AWS album dicsérés, vagy  A Király Halott szidás, de a szerencse kerék úgy döntött, hogy inkább írjak a Sad Park-ról, akiket szerintem Magyarországon nem nagyon ismernek. Én is csak néhai mindenki kedvenc zenei riportere, Sajó Dávid miatt ismertem meg őket (még mindig él, csak hát finoman szólva is megutáltatta magát egy pár emberrel), mert megosztotta egyik dalukat Instagram-on, és a borítója egyből megfogott, így utána hallgattam. A későbbiekben megtudhatjátok, hogy csak az album borítójuk jó, vagy a zenéjük is.

A Sad Park egy Los Angeles-i zenekar, akikhez stílusokban a midwest emo áll a legközelebb, de én láttam már, hogy magukat alternatív emo punk-nak hívták, azt is megtudom érteni, de én inkább maradok a midwest emonál, mert azt egyrészt rövidebb időbe telik leírni, meg nem is nagyon szeretem a túl magyarázott műfaj neveket. 

A zenekarnak amúgy ez a debütáló albuma, és ahhoz képest nagyon jól sikerült. Van az albumon egy nagy sikerű dal, az In My Head személyében, ami a zenekarnak azóta is a leghallgatottabb száma Spotify-on, több mint 2 milliós lejátszásával. Ezt én teljes mértékben megértem, hiszen tényleg egy rohadt jó dal, egy fülbe mászó refrénnel, és a legjobb benne, hogy basszus "szólóval" kezdődik.

Még mielőtt a kedvenc dalaimra rátérnék, kiemelném az énekest Graham Steele-t, hiszen egyértelműen ő hozza legjobb teljesítményt az albumon. Az alap éneklése is rohadt jó, nagyon egyedi hangja van, kicsit olyan, mint a Milky Chance énekesének, Clemens Rehbein régebbi pszichedelikusabb ének hangját ötvöznénk Thom Yorke hangjával, és még rátennénk egy kis emo filtert, na neki olyan hangja van. Emellett az ordításai is nagyon jók, és ő a gitáros is, és nem csak a hangjának, de a gitárjának is van egy nagyon egyedi hangzása, így azt ki lehet jelenteni, hogy miatta lesz megjegyezhető ez a lemez. 

 Kedvenc dalaim az albumról, az It Went Away, a Goodnight, nagyon jók a hörgések a végén, még szeretem az Alone-t, a Chest Pains-t, nagyon jó a refrénben lévő dallam, eszméletlenül sokáig eltudtam dúdolgatni magamban, már első hallgatás után is. Végül pedig a záró dalt, az End-et is kiemelném. 

Következőnek nem tudom, hogy milyen cikk fog jönni, egy biztos, most a szerencse kerékben három opció van. Azok amik megmaradtak, tehát az AWS és az A Király Halott új albumai, és az újonnan bekerült pedig Co Lee Cirque de L'Homme című albuma. Majd csütörtökön vagy pénteken megláthatjátok, mit sikerült pörgetnem. 

WXLFLESS-re (rendes nevén Farkas Dávid), én a Sávlekötő Camp-ben figyeltem fel. Aki nem tudná mi az, a Sávlekötő Camp tehetségkutató műsor a YouTube-on, aminek Lil Frakk a műsorvezetője, a zsűri pedig Lábas Viki a Margaret Island-ból, Szendrői Csaba az Elefántból, AKC Misi és a BSW, és Dávid ebben a műsorban az első kihívásnál 3 óra alatt összerakott egy olyan dalt, hogy leszakadt a fejem tőle. Ott döntöttem el, hogy nekem róla írnom kell. Most pedig fogok is!

Aki nem ismerné őt, ő egy rapper 2022-ben adta ki első albumát Farkas néven, amin szerepel az eddigi leghíresebb dala, a Táska, amin Beton Hofi és Csoky is featel. Alapvetően trap műfajban alkot, de vannak old school hip-hop-os dalai is és vannak gitárra épülő már-már alter rock dalai is, vagyis azok is, csak nem a mostani, hanem inkább a 60-as 70-es évekbeli alternatív dalok. Amúgy Dada emelett még multiinstrumentalista is, gitározik, basszusgitározik és zongorázik, valamint producerkedik is, és ezek közül az összeset autodidakta módon tanulta meg. 

Az album elég erősen kezd a Rebel Intro egy rohadt erős dal, tök lassan indul, majd a végére bejön egy torzított gitáros rész, ami engem nagyon meglepett, de egy ugyanilyen, már-már metalos gitár rész van a második Bad Trip Joints című számban is. A harmadik dal, pedig teljesen különbözik az előbbi kettőtől, ugyanis a Nem Jó egy ilyen kis aranyos gitározgatós, énekelgetős dal, és amikor bejön a közreműködő GAB része ott teljesen elvesztem a cukormázban. Egy ilyesmi sablon megfigyelhető a teljes albumon, de inkább nem lövök le minden poént. 

 Dalok terén a kedvenceim a Bad Trip Joints, a Senki Kölyke, lassab dalok közül a Jane Birkin és a Halálos élet nagyon tetszik, de a kedvenc dalom egyértelműen a BÖBE-vel közös Tour de France. Ennek a dalnak nagyon jó a refrénje, a bridge-je a verzék, konkrétan minden jó benne, csak egyetlen baj van vele, az pedig a YouTube Music-on lévő hangzása. A refrénben a basszus valahogy bezavar az énekbe, és szinte hallgathatatlan, de Spotify-on jó minden, és azt elmondhatom, hogy én ezért a számért fizettem elő Spotify-ra, mert úgy voltam vele, hogy a teljes albumot meghallgatom ott, de mire elértem a Tour de France-ig a világ összes reklámját meghallgattam, és meguntam azokat, szóval inkább előfizettem rá. 

Összeségében egész jó ez a lemez és nagyon örülök neki, hogy rátaláltam, de azért vannak nem feltétlenül egyedi elemek, ami így a második albumnál még tök okés, meg mivel nem egy az egyben koppintások, így nem is térek ki rájuk, mert WXLFLESS szerintem van annyira tehetséges, hogy majd kialakul az egyedisége. Mivel producer is, így valószínűnek tartom, hogy a saját dalait is ő producálta az lemezen, kivéve egyet, a Hidegvérrel című dalt, ezt DOÓR producálta, és ez a dal magasan kiemelkedik az albumról produceri munkát tekintve, és nyilván Doór Matyi az egyik, ha nem a legjobb producel itthon, így nem olyan baj az, ha ő jobb nálad, mert az akadémista focistáktól se várják el a Messi szintet, de azért fontosnak tartottam ezt kiemelni. 

A következő cikk vasárnap jön, még nem tudom, hogy miról fog szólni, de majd kipörgetem, eddig az AWS új albuma, a Sad Park Sleep nevű albuma és az A Király Halott új lemeze jött szóba, majd a szerencse kerék eldönti, hogy mi lesz. 

Mint már a hétfői insta storymban is említettem (aki még nem követ az kövessen be itt:https://www.instagram.com/stonedinparadise666/), mostanában sok cikk jön, mert augusztusban megint egyetlen egy cikken fogok dolgozni, mint ugye tavaly a kifejezetten nagy sikerű Metallica életút cikkemen. Az első cikk a nyár elejei rohanásban arról zenekarról fog szólni, akiket mostanában nem lehet kiűzni a YouTube Music előzményeimből, szinte állandóan őket hallgatom. Ők pedig nem mások, mint a belga Brutus. 

Van egy pár különlegesség a zenekarral kapcsolatban, de a legnagyobb érdekesség bennük, hogy az énekesnő Stefanie Mannaerts a dobos is, de a legdurvább benne, hogy élőben is lehoz mindent, pedig vannak elég nehéz dob témák, és nagy éneklések is. 

Nagyon nehéz róluk megmondani, hogy milyen stílusban is alkotnak ők, hiszen nagyon különböző zenekarokból jöttek össze, de muzsikájuk blast beatek és tremolók személyében tartalmaz black metal elemeket, van benne alternatív/post rock hatás, néha vannak a dalokban hardcore-os részek is és egy kicsi progresszív rock is érezhető rajtuk, tehát elég széles zenei palettáról lehet válogatni, de szerintem a post-metal vagy az alternatív metal a rájuk legjobban illő műfaj. 

Dalok terén nagyon nehezen tudom eldönteni, hogy melyikek a kedvenceim, hiszen mindegyikben van egy megjegyezhető dolog, és azt most külön kiemelném, hogy Stefanie-nek nincs túl sok hangja, de azt rohadt jól használja és olyan dallamokat ír, amik a fejedbe maradnak minimum két napig, de Stijn Vanhoegaerden gitár munkáját is kiemelném, mert az ő tremolói is nagyon jókor szoktak jönni, és néha azok egy dal csúcspontjai. Visszatérve a dalokra, a kedvenceimként talán a Victoria-t, a What Have We Done-t, a Dust-ot, a Brave-et és a Liar-t  tudnám kiemelni, de a Chainlife és a Dreamlife is nagyon erős dalok. Mivel ez hét dal, és összesen tíz dal van rajta, megemlítem azt a többi hármat is. A Miles Away egy tök jó intro szerű dal, de a Storm és a Desert Rain kettőse nekem nem annyira átütő, mint az összes többi. 

A zenekar bejelentette, hogy November 21-én fogják az utolsó koncertjüket adni ami ehhez az albumhoz tartozó turné része volt, és utána elkezdik írni a következőt, amit én már rohadtul várok, és nagyon remélem, hogy minél hamarabb jönni fog, mert már ki vagyok éhezve rá. A következő cikk valószínű WXLFLESS új albumáról fog szólni, de még az is lehet, hogy az új AWS-ről, még nem tudom, de az biztos, hogy péntekre készen lesz. Addig is hallgassatok sok Brutus-t!

Végre új dalt dobott ki a kedvenc kis alter zenekarom, szóval a blog történetében előszőr írhatok a Dopaminz-ról. Aki nem ismerné őket, ők egy ilyen alteres, rockos, de néhol egy kicsi pszichedelikusságot is tartalmazó zenét játszanak. Ha jól tudom nagyrészt Tatabányaiak, vagyis az egyik tag biztos, hiszen az egyik legjobb barátom nővére a szintis, és így tudom, hogy ők Tatabányaiak, így a Dopaminz számomra mindig is egy Tatabányai zenekarként élt a fejemben, de ha nem így van akkor bocsánat a téves információ terjesztéséért. 

Ez a dal a pszichedelikus irányt követi, de egyben egy könnyed nyári dal is. Szerintem ez egy rohadt jó párosítás, és szerencsére nem csak ez az egy ilyen daluk van. Szóval akinek tetszik ez a dal, az mindenképpen hallgassa meg a Nyári Dansz, a Tejútrendszer és a Strange Folks című dalaikat is, vagyis igazából az összeset, mert tényleg rohadt jók, és megérdemlik a figyelmet. 

Legnagyobb örömömre egy új album érkezését is bejelentették, még szinte semmit nem tudni róla, de amint jönnek új infók, én egyből átadom azokat. Addig is hallgassátok és szeressétek a Dopaminzt!

Az Eurovíziós Dalfesztivál óta hatalmas hype van a holland énekes körül, amit meg lehet érteni, hiszen győzelemre esélyes volt, de kizárták. Joost-ot azért zárták ki, mert egy sajtónyilatkozat közben kritizálta az EBU-t, amiért engedték Izraelt részt venni az Eurovízión.

Ebbe a helyzetbe nem nagyon ástam bele magam, de amit hallottam az alapján Izrael az agresszor, de mégis ők játszák az áldozatot. Én őszintén nem tudom így van-e ez, így nem is akarok egyértelmű kinyílvánítást tenni az ügybe, úgy ahogy Joost tette. Joost-al egyetértett a legjobb ember, így elkezdték követelni a döntés visszavonását, és az ügy így rohadt nagy felhajtást csinált. Az incidens miatt nagyon sokan elkezdtem szimpatizálni Joost-al és meghallgatták a többi zenéjét is, nem csak az Europapa-t, amivel a dalfesztiválon indult, így mondhatni még ő nyerte a legnagyobbat ezzel a kizárással, meg nyilván azok akik meghallgatták a dalait, mint ahogy én is, hiszen csodálatos dalokra leltünk.

Sokak szerint ez a Radiohead legjobb albuma, amit megtudok érteni, hogy miért van így, de én személy szerint nem értek vele egyet, de a top 3-ban nekem is benne van ez az album, az váltakozik csak, hogy harmadik vagy második, mert néha ezt hallgatom többet, néha pedig a Kid A-t, az első pedig állandó, de azt még nem árulom el, hogy melyik lemez, inkább elkezdem fejtegetni, hogy miért lehetne ez a legjobb Radiohead korong.

Igaz, hogy ez még csak a második cikk abban a sorozatban amit a brit zenekarról írok, de már most sikerült nem teljesíteni azt, hogy minden hétfőn fog érkezni az adott rész, ezért már elkezdtem ostorozni magam, de most inkább belevágok a bemutatásba. 

Mint a legutóbbi cikkemben ígértem, most egy új megjelenésről fogok írni. Sokat gondolkodtam azon, hogy melyik albumról írjak, szóba jött a Knocked Loose albuma, az Elefánt új albuma is és az AWS új lemeze is, de ezeket még inkább hallgatom, mert még van bennük mit megértenem. Végül azért választottam ezt a korongot, mert ez egyrészt rövid, és van is róla mit mondanom, szóval inkább bele is kezdek.

Egy elég hosszú cikk sorozatnak nézek elébe, ahol az összes Radiohead albumról írni fogok. Hetente fognak megjelenni, és mivel kilenc albumuk van, így kilenc hétig fog tartani. Kezdjük is bele!

 Ez egyértelműen nem az a Radiohead album, ami miatt ennyire tisztelik és szeretik őket. Itt még mondhatni sablonos brit alternatív rockot játszottak, ami akkor amúgy is volt elég, de emellett még érezhetőek voltak a The Smiths és a The Cure hatásai is, akiket az egyik legnagyobb inspirációjuknak neveztek meg a tagok. Itt is volt már egy dal, ami előrre mutató volt a Blow Out személyében, ami szerintem egyértelműen az album legjobb dala. Ebben a dalban már fellelhetőek voltak azok a zenei irányzatok amik később rájuk jellemző volt, 

Az album leghíresebb dala egyértelműen a Creep. Ez az a Radiohead dal, amit mindenki ismer, ami nem is baj, mert egy jó dal, de szerintem már nagyon túl játszott, és már unom. Szerintem jó dal még az Anyone Can Play Guitar és a Stop Whispering is, de igazából bármelyik kettőt is írhattam volna ide, mert az összes jó, csak semmilyen szinten nem érdekes vagy kiemelkedő. Egyik dalt se jut eszembe meghallgatni, kivéve a Blow Out-ot, mert abba van valami, ami megfog. A többit már hallottam más zenekaroktól, sőt még magyarul is. 

Sajnos ez elég rövid lett, de nem tudok mit mondani róla. Átlagos és elcsépelt, de hát nem lehet elsőre tökéletes zenét csinálni. A héten amúgy még reményeim szerint jönni fog egy másik album bemutató is, ami egy múltheti megjelenésről fog szólni, szóval olyan aktuális leszek, mint még szerintem soha.