Az októberi fő cikknek az Alcest nevű franci poszt metal zenekar 2019-es albumát hoztam el, ugyanis a hónapban lett négyéves. Amikor augusztusban meghallgattam ezt a lemezt, rájöttem valamire önmagammal kapcsolatban, méghozzá azt, hogy szükségem van természetre, méghozzá közel hozzám, és talán akkor is jöttem rá, hogy nekem el kell költöznöm az akkori otthonomból, és így erre utólag vissza tekintve már nagyon nosztalgikusan gondolok, pedig csak kettő hónapja volt.

Amikor meghallom a kezdő dal, Les jardins de minuit (ha minden igaz akkor magyarul „az éjféli kertek”) introját, egyből elfog egy egyszerre nosztalgikus érzés, ami gyönyörű is, de egyben valamiért egy kicsit ijesztő is. Nosztalgikus azért, mert szinte a fejembe mászott ez az egész lemez, és amikor meghallom bármelyik dal egy kis részletét is, mindig arra az augusztusi éjjelre gondolok vissza, és egy kicsit még mindig ott érzem magam abban a házban, amiben szinte ez az album lett már az utolsó két hónapban az egyetlen szép dolog. Azért igazán gyönyörű ez a zene, mert az énekes, gitáros, fő dalszerző Neige olyan dallamos riffeket írt, ami miatt mindig elfog a gyönyör, és olyan dolgokat ébreszt fel bennem ez a zene, amikről még én se tudtam, hogy bennem vannak, és nyilván ezért szép és ijesztő is számomra, mert még nem éreztem át olyan utazást, ami egy zene hatására történik. A dalok, amiket még kitudok emelni az albumról az a Protection, így, hogy utána olvastam ennek a dalnak a jelentésére, meg elolvastam egy párszor a szövegét, így még nagyobbat üt. Aztán még ott van a Sapphire, aminek szövege nincsen, énekel benne valamit Neige, de az csak improvizáció, és amúgy ez volt az első dal, amit hallottam a zenekartól, és egyből megbabonázott. Ez akkor történt, amikor én még masszívan csak metalcoret és nu metalt hallgattam, éppen a MIW-es, 36 Crazyfists-es és System of a Down- os korszakomat éltem, de ebbe szép módon, de bele rondított az Alcest ez az egy dala. Igazából az összes dalt kitudnám emelni, de én még a L’ile des morts-t („A holtak szigete”) említeném meg, amiben iagzából meg értettem, hogy mi is Neige víziója az életről, mert azt tudni kell az francia zenekar szövegeiről és zenéjéről, hogy átjárja őket a spiritualitás (amit az album címéről is kilehetett találni), és ebben a dalban van szinte minden benne ami az ő spirituálja ered, vagy nem tudom, hogy itt is van-e sok féle sprititualitás, mint az Isten hitnél, de Neige víziója az, hogy mi emberek egy másik világból valóak vagyunk, és itt amíg élünk a földön igazából a lelkünk egy testbe van zárva (ahogy a L’ile des morts című számban fogalmaz kő test alakú börtön, vagy valami ilyesmi), és a halál az amúgy egy szép dolog, mert ekkor jut vissza a lelkünk ebbe a szép világba, ahonnan ugye származunk.

Neige-nek még van egy érdekes koncepciója, az egész zenéről amit csinál, amit egy gyerekkori álma inspirált, ebben az álomban egy olyan helyen volt, ahol ilyen tündér szerű lények, és az emberek együtt éltek, és az emberek számára ismeretlen hangok szóltak csak, és Neige koncepciója az, hogy amikor meghallgatják valamelyik zenéjét, a hallgató ezen a helyen érezze magát. Én azok a hallgatók közé tartozok, aki nem tudja hol, de valahol nagyon távol érzi magát, amikor ezt az albumot hallgatja, és én már-már terápiaként is használom, mert így a középsuliba nem nagyon sikerült még beilleszkednem, a jegyeim se jók, még azt se tudom csinálni amit akarok, és így a saját magamnak megfelelés nem mindig jön össze, sőt szinte soha, és ilyen helyzetekbe nagyon jól tud esni elmenekülni ebből a világból, és 41 percet valahol máshol tölteni, ahol minden jó és ahol nem kell megfelelni senkinek, csak simán létezni.

Tehát nagyon sokat köszönhetek ennek az albumnak már most, pedig csak kettő hónapja ismerem, és ez azért rohadtul fura, mert én eddig nem csak nem voltam semmilyen szinten ilyen spirituális ember, még irtottam is őket, és full hülyeségnek tartottam, de ez az album arra is ráébresztett, hogy nem feltétlenül igaz ez. De mostmár abba hagyom a lemez dícsérését, hiába szól erről a cikk, de már én is érzem, hogy egy kicsi túlságosan is rajongok most, is inkább a jövőbeli terveimről írnék pár sort, betűt vagy mondatot. Tehát novemberben még biztos fogok írni az új Blink albumról, egy ADTR életút is lesz, meg az új Spiritbox EP-ről is fogok írni. Így egyelőre ennyi a terv, de lehet, hogyha szembe jön velem valami olyan, akkor arról is írok. Addig is hallgassatok sok metalt na pá!