Az Eurovíziós Dalfesztivál óta hatalmas hype van a holland énekes körül, amit meg lehet érteni, hiszen győzelemre esélyes volt, de kizárták. Joost-ot azért zárták ki, mert egy sajtónyilatkozat közben kritizálta az EBU-t, amiért engedték Izraelt részt venni az Eurovízión.
Ebbe a helyzetbe nem nagyon ástam bele magam, de amit hallottam az alapján Izrael az agresszor, de mégis ők játszák az áldozatot. Én őszintén nem tudom így van-e ez, így nem is akarok egyértelmű kinyílvánítást tenni az ügybe, úgy ahogy Joost tette. Joost-al egyetértett a legjobb ember, így elkezdték követelni a döntés visszavonását, és az ügy így rohadt nagy felhajtást csinált. Az incidens miatt nagyon sokan elkezdtem szimpatizálni Joost-al és meghallgatták a többi zenéjét is, nem csak az Europapa-t, amivel a dalfesztiválon indult, így mondhatni még ő nyerte a legnagyobbat ezzel a kizárással, meg nyilván azok akik meghallgatták a dalait, mint ahogy én is, hiszen csodálatos dalokra leltünk.
Joost zenéje nagyon sok féle műfajból inspirálódik, így nincs egy adott műfaj amibe bele lehet tenni őt. Van itt szinte minden. A Life Story egy klasszik hiphop, a Rookpauze egy country dal, de vannak techno szerű számok, ilyen a Disco Belgica és gitárra épülő nóták is mint például a 2002/2001, de még egy már-már sramli dal is van a Pinkpop 1983 személyében.
Nem a zenei sokrétűsége teszi igazán különlegessé ezt az albumot, hanem a szövegek. Hiszen a zene nem mindig komoly, de a Joost a szövegeibe nagyon sok traumáját bele építi, de legtöbbször szülei haláláról ír, és én tökre szeretem amikor egy dal nem tűnik komolynak, aztán elolvadod a szöveget és elkezdessz bőgni. Ez itt is megtörtént sokszor. Nem mindig szól a teljes szöveg ezekről a szívbemarkoló dolgokról, mert néha a szövegek is átveszik a zene komolytalanságát, de ezek az átmenetek is jól állnak nekik. Egyetlen előadót tudok aki szintén ilyesmi módon ír dalokat, ő pedig nem más, mint Krúbi, aki a III. Krúbi című albumán ugyanilyen átváltásokat csinált. Az egyik percben még a nővére haláláról rappelt a következőben meg elmondott egy Amerikai Pite szintű viccet. Szerintem zseniális mind a kettő, de most inkább visszatérek holland barátunk lemezére.
Dalok terén a kedvenceim a PTSD, a Watchmuziek és az Antwoord, de kiemelném még a Florida 2009-et, ami full szomorú, és nagyon kitűnik az albumról, de nagyon kell is az oda, hiszen a sok poénkodás közé kell egy ilyen dal, ami nem kertel, hanem kimondja egyenesen, és oda üt ahova kell. Összeségében ez egy rohadt jó album és én már izgatottan várom a következőt, hiszen most egy kinyílt Joost számára egy teljesen új világ, és olyan emberekkel dolgozhat most együtt, akikkel még minőségibb és még örültebb nótákat tud írni.
