Öt év után Lady Gaga visszatért a stúdióalbumok mezejére, de még hogyan?! Egy Grammy díjat láthatatlanba oda adnék ennek az albumnak, de valószínű többet is fog kapni. 

Sajnálatos módon trilógia záráshoz érkeztünk, ugyanis A Mester, Kátai Tamás neve álltal fémjelzett projekt a Thy Catafalque új albuma az utolsó metal album amit kihagyhatatlannak tartok a tavalyi termésből. Nagyon nagy tisztelője vagyok Tamásnak, így tavaly hiába akartam, nem írtam az Alföld című Catafalque albumról, mert úgy éreztem nem vagyok elég felkészült hozzá. Ezt most sem érzem így, de egy Thy Catafalque albumra sosem lehet felkészülni igazán.

A Thy Catafalque egy avantgard metal projekt, tehát konkrétan határtalan zenélés folyik ezen a 10 dalon keresztül. A zúzós death black metal keveréken keresztül, a bouzukis középkori zenén keresztül, a nép zenén át minden megtalálható benne. Kátai Tamás mesterúrnak pedig van egy tipikus ufo szintije, ami most egy dal erejéig kiegészült lézer fegyver hangokkal is. Nagyon sok számolós, tört ütemes dal is van, de mégis bólogatható és élvezhető tud maradni. 

 Az album egyből egy ilyen tört ütemes, már-már slágeres dallal kezdődik, a "Piros kocsi, Fekete éj"-jel. A dalon Dudás Gábor és Horváth Martina énekel. Én azt hittem egészen eddig, hogy a Martinás dalok a kedvenceim, de rájottem, hogy Dudás Gábor éneklésével ellátott dalok a kedvenceim. Elképesztően jó hangja van és nagyon nagy refréneket énekel. A második dal, meg ennek pontosan az ellentéte, mert az egy durva, deathes/blackes dal, a Mindenevő. Nagyon komoly témáról szól a szövege, ami egyben ijesztő is, amit a dal teljesen alátámasztja. A refrénnek mondható csorda vokálos rész horror filmbe illő.  

A legkülönlegesebb dal az albumon a Lydiához című Sebő Együttes feldolgozás. Ezt a dalt én egy középkori várban tudom elképzelni egy vacsora alatt. Nagyon érdekes egy ilyen dalt hallani egy metal albumon, de Kátai Tamás agya és az avantgard metal határtalan, tehát alig várom már a dorongos dalt a következő albumon. Egy másik érdekesség még, hogy a Világnak Világa nevezetű dal címe az Ómagyar Mária Siralomból egy sor, és ott Jézus metaforája, hogy itt a dalban mit jelent, sajnos nem tudom, mert lusta vagyok előkeresni a szövegét. 

Összeségében nagyon tetszik ez az album, és sajnáltam volna, ha nem hallgatom meg, azt viszont még jobban sajnálom, hogy nem tudom megfelelően átadni a csodálatot, ami a lemezen történik. Mert számomra "a gyönyörű álmok nem ezután jönnek", hanem miközben hallgatom, aközben vannak. Kedvenc dalaim a Piros kocsi, Fekete éj és a Nyárfa, Nyírfa.    

Folytatódik a trilógia, amiben pótlom tavalyi lemaradásom metal téren. Az előző cikk egy hozzám nem túl közel álló stílusból jött, a gothic metalból, a mostani meg még inkább távol áll hozzám, ugyanis a Metaphysicize egy post-metal album, kicsi black beütéssel, de van benne egy leheletnyi core zene is. Szerintem nagyon érdekes album, mindjárt elmondom bővebben, hogy miért!

Mint már említettem alapból egy post-metal albumról beszékünk, amelyik stílusnak én nem vagyok állandó hallgatója, de amit eddig hallottam belőle az nagyon tetszik. A post-metal keveredik itt egy kis black metallal és a core zenékre jellemző breakdownokkal. Nagyon tetszik, hogy a post-metal éteriségéhez hozzá jön a black metal és a core breakdownok földhözragadt durvasága, így számomra is befogadhatóvá teszi ezt a 40 perces 7 dalból álló albumot. Átlagosan egy dal 5 perces, de nyilván van alig 4 perces is és majdnem 7 perces is, de nekem ez masszív lenne a breakdownok nélkül, így csak egy csöppnyi kihívást jelent a végig hallgatása. 

Az előbbi mondatom azért ironikus, mert a leghosszabb dal, a majdnem hét perces Kaygi a kedvenc dalom a lemezről. Benne van minden, ami a zenekarra jellemző. Egy nagyon hosszú nem evilági post-metal intro, utána egy blast beatekkek es tremoloval telepakolt durva rész, és a végére még rájön a dallamos gitározásra az ének és kész ennyi. 7 percbe összefoglalva miért jó ez a zenekar. A másik kedvelt dalom még a címadó és egyben nyitó dala az albumnak, a Metaphysicize amiben a legemlékezetesebb rész a breakdown. Fantasztikus kezdés szó szerint berobbantja az albumot, kirobbanó érzést és kirobbanó dobhártyát vált ki belőlem, de ez nyilván hangerőtől függ.

 A szövegekről sajnos most nem tudok nyilatkozni. Nagyon nehezen megtalálhatóak, és mivel én nem erőlködtem azért, hogy minden áron megtaláljam őket, így remélem majd a közel jövőben felkerülnek valahova. Amiről viszont tudok nyilatkozni, az az ének. Sarp Keski hörgése hosszútávon tud számomra nagyon irritáló lenni, de ő gitáros is a zenekarban, úgy meg nem lehet rá panasz. Zeneileg az összes tag kiváló. ŐK név szerint: Ata Cetin dobos, Enes Akovali basszusgitáros, Burak Altiparmak gitáros, és ugye az előbb említett Sarp Keski. 

 A következő rész, tehát az utolsó rész a trilógiából, után őszintén nem tudom milyen cikk fog jönni. Lehet elkezdtem bepótolni az idei metal lemaradásomat, tehát Spiritbox vagy Architects cikk fog jönni, vagy az Eurovízióról meg ismert előadók egyikéről fog szólni. 

Sajnos még csak most értesültem róla, hogy ez a nagyon érdekes projekt nem csak, hogy létrejött, de tavaly egy albumuk is megjelent. Ez egy svéd/finn supergroup, aminek tagjai a finn dobos Vesna Ranta, aki a Sentenced nevű gothic metal zenekar dobosa volt, amíg 2005-ben fel nem oszlottak, a svéd Victor Brandt basszusgitáros, ő a Dimmu Borgir nevezetű szimfónikus black metal zenekarban játszik, Santeri Kallio, aki az Amorphis billentyűse és ő is finn, a szintén finn Markus Vanhala, aki leginkább olyan melodic death metal zenekarokból ismert, mint az Insomnium és az Omnium Gatherung, és végül Mikael Stanne énekes, aki leginkább a svéd melodic death metal szcénában ismert, hiszen olyan neves zenekarok frontembere, mint a Dark Tranquily és a The Halo Effect, de régebben az In Flames-ben és az egyiki legnagyobb heavy metal zenekarban a HammerFall-ban is megfordult már. 

Hát még mindig nem úgy alakul ez az év cikk írás szempontjából, mint ahogy elterveztem, de azért a kötelező köröket lefutom ezzel az 2025-ös Euróvízió ranglistával. Fogok nagyon sokat idegeskedni, leszarozok minden francia nyelven íródott dalt, dicsérek idiótákat, leszidok komolyzenészeket, csak a szokásos. Na kezdjünk is bele!

Mint azt az előző cikkemben már beharangoztam, most új rovatot indítok. A Színező lényege az lesz, hogy bemutatom az albumot, és egy színnel társítom. Ezt azért kezdem a Hiúz albumával, mert az ezen a lemezen szereplő Kicsit magasabb című dalban van a  "Nem jelentenek semmit / Elcsorognak a szavak / De színük mégis van" című szövegrészlet, ami miatt kipattant a fejemből, hogy akár zenéknek is van színük, vagy ha nincsen, beléjük tudom magyarázni, vagy legalábbis megpróbálom, mert szerintem érdekes lehet. 

A Hiúz egy 2015-ben alakult indie-punk zenekar. Két tagból áll, István Gergely basszusgitáros, énekes, szintis, gitáros és Hegyi Olivér azaz Holi, aki itt énekel és dobol. Holinak viszont van egy szólóprojektje is, ami egy rap albummal indult 2021-ben, Sírok és nevetek címmel, ami szerintem fantasztikus volt, ezzel be is robbant, de az ezt követő tavaly megjelent Levegő című lemezével már nem ért el akkora sikereket. Egyrészt mert nem a megszokott stílust viszi tovább, a rapről áttért a punk világába, másrészt pedig azért mert borzalmasan szól a lemez, és emellé Holi még elkezdett énekelni is, amit nem tud. Ezek ellenére is, szerintem zseniális a Levegő, hiszen tökéletesen bemutatja a szabad dalírást, azt amikor leszarsz mindent, csak tegyen engem boldoggá, így az az album úgymond a folytatása a mai albumunknak, hiszen ez csak Félig Szabad.

 A Félig Szabad félig szabadságát az adja, hogy egy bizonyos időszakot ölel fel. Számomra ez egyértelműen a nyarat jelenti, de a zenekar számára inkább a húszas éveket. Amúgy a nyárról szólását azt is elősegíti, hogy én ezt nyáron konkrétan non-stop ordítattam, és ez az album lett a nyaram háttér zenéje, valamint a dalokhoz készült klipeknek is eléggé tavasz vége/nyár eleje hangulata van, de én ezt az érzést a szövegekben is felfedeztem. 

A szövegek hiába alig hallhatóak, azért nagyon jók. Átjön az a leszarom érzés amit egy nyár tud adni, de ott van bennük az is, hogy ez után nem leszek az. Ezek mellett nagyon sok érzelem is megtalálható bennük, de több dal is szól arról, hogy "menjünk valahová", vagy az otthon kereséséről, de ezek mellett találhatóak olyan utalások, amiket csak egy baráti társaság érthet, vagy akár csak Olivér és Geri, és ezektől lesz nagyon szimpatikus, mert ezekből a kis részletekből tudni, hogy ezt maguknak írták, és nem akartak ezzel az albummal befutni, de Holi berobbanása miatt félig-meddig összejött, hiszen felléptek az Elefánt előtt a Budapest Parkban, de olyan fesztiválokon is felléptek mint például a Fishing on Orfű.

Hiába a sok koncert, szerintem borzalmasak élőben. A rendes felvételek se olyan kellemesek, hiszen a két tag nem énekel, hanem ordibál, és a gitárok is nagyon hangosak, így alig érteni a szöveget, mondjuk azon az artikulálatlan kiabálás se segít. Így ezek a zavaró feltételek élőben csak megnövekednek, bár nyilván koncertre nem szakmázni megyünk, hanem jól érezni magunkat, azt pedig Hiúz koncerten lehet. 

Ennek a lemeznek a stílusa az ami elsőre megfogott, mert én még nem hallottam olyanról, hogy indie punk. Igazából ilyen érzelmes ordibálós rock zene, de azért az indie punk jobban hangzik. Ez egy abszolút nem népszerű műfaj, ha jól tudom a fénykorát a kétezertízes években élte, és ez azért fontos, mert Holi és Geri valószínű akkor voltak huszonévesek, így ez is annak a korszak lezárását segíti elő, és csak még szebbé teszi a lemezt.  

Összeségében egy nagyon jó hangulatú, kiváló lemez, kedvenc dalaim az Ahogy a Nap..., a címadó Félig szabad, az Érzés és a Magamban vagyok. Üde színfoltja a magyar zenének, én, ha csinálnék egy listát az 50 legjobb magyar albumról, ennek a korongnak bérelt helye lenne rajta. Na de térjünk rá a színezésre. Nekem az első ami beugrik róla, azok a naplemente színei, beleértve a napnak a sárgaságát, de a körülötte lévő homályt is. Ezek a színek szerepelnek az album borítón is, szóval tökéletes szimbiózisban van egymással a vizuális és az auditív elemei a lemeznek, hiszen "Minden jó ahogy van". 

2024 egyáltalán nem egy olyan év volt mint amilyennek én azt akartam. Leginkább ez abból látszódik, hogy az elmúlt félévben csak három cikket tettem ki, de hiába írtam keveset azért sok zenét hallgattam ezekből gyűjtöttem össze most tízet. Kezdjünk is bele!

FHUU, hát el nem tudom mondani, hogy mikor ültem le legutoljára cikket írni. Ez leginkább négy dolognak köszönhető. Egyrészt a téma amiről írtam volna, nem nagyon tetszett, és úgy éreztem nem tudnék hozzá mit fűzni, ebből következik a második kifogás, ami egyben beismerés is, hiszen lusta voltam más témát választani, harmadrész kedvem se volt már írni, a negyedik pont a legnagyobb, ami az, hogy elkezdtem zenei ismereteim terjeszteni. Ez nem zeneelméletben értetendő, hanem műfajilag, tehát különböző stílusokat megismerni.

A legnagyobb általam is hallgatott, de nem megértett műfajjal kezdtem, ami a rap zene volt. Ez idő alatt kiderült számomra, hogy olyan, hogy rap zene nincs, mert ez olyan mintha a deathcoret és a hasonló hörgést alkalmazó stílusokat hörgés zenének hívnánk. Leginkább az itthoni hip-hopba szerettem bele, azon belül is a WAVY nevű, magukat alternatív hip-hopba soroló kollektíva munkáiba. Nyilván a legismertebb tagjukat Co Lee-t már ismertem előtte is, ahogy Kolibri-t is. Producerek közül pedig Dom Beats-el, Dan Pinto-val, és az ezt az albumot is producáló Blazie-vel is tisztában voltam. 

A kollektíva tagjai közül többeket is aktívan hallgatok, például az iszonyat mennyiségben dolgozó FRANKO-t ( idén két albumot és egy ep-t adott ki). Aminon-t, akihez egy nagyon kicsi családi történetem is van, hiszen drága unokatestvéremnek az évfolyamtársa volt, sőt egy napig még osztálytársa is, és végső, de nem utolsó sorban Indigo-t, aki ha jól tudom a WAVY egyetlen női tagja. Az ő első albuma lesz a mai cikk témája, az október 18.-án megjelent Nárcisz.

 Hiába szenteltem sok időt arra, hogy műfajilag jobban tájékozott legyek, most mégis nehéz megtalálnom ennek az albumnak a stílusát, de talán a singer-songwriter a legjobban rá illő műfaj, bár ott ha jól tudom a singer és a songwriter is egy ember, szóval ez most singer+songwriter? "Viccet" félre téve, tényleg nehéz a stílust megállapítani, hiszen Indigo terén jelen van a singer-songwriter attitűd, tehát az egyszerű hangszerelés, ami ugye általában egy hangszerre központosul, jelen esetben ez a hangszer a zongora, de Blaize részéről, pedig jön a hip-hop produceri hozzáállás, tehát a dobokban és a basszusban pedig inkább az ő részét vélem felfedezni, így összejön egy nagyon érdekes kollab lemez, néhol elektronikusabb blokkolkal fűszerezve, így a végeredményre rálehet húzni az alternatív/indie pop jelzőt, de azt én nagyon belemagyaráznásnak találom. Inkább tartózkodom ettől, és csak élvezem a zenét. 

Ez a 13 dal 34 percben összefoglalva, az egyik legszemélyesebb dolog ami történt velem az évben, hiszen nagyon közel enged magához minket Emese, és ezt nagyon sokszor a zene is elősegíti. Nagyon durva atmoszféra van az egész albumon, ami sokszor számomra még ijesztő is. Van egy pár olyan dal, mint a Függőhíd, vagy a Barna Szemek, amik egy kicsit oldják a hangulatot, de a lemez úgymond kellemesen nyomasztó része, a Nárcisz című daltól indul be úgy igazán, onnantól úgy éreztem, hogy a lemez elkezdett lélegezni, és mintha az én levegőmet szívta volna el, de én engedtem neki. Igaz, az album introja, Kersner Máté versével is már előre vetíti, hogy mire is számíthatunk az anyag későbbi részein, amit az Angyal Les című dal is erősít, de ahogy elmondtam az előbbiekben is, utána azért lenyugszik egy pöppet a lemez.  

Az album legnagyobb erőssége a két fő szerző közötti összhang. Indigo szövegei és éneke zseniális, ahogy Blaize produceri munkái is azok (én főleg a dob választásait imádom, a Szomorlányokba mi az a dob [ez amúgy a Co Lee albumon van, az is zseniális]), de a kettő olyan szinten szolgálja ki egymást, és emelik őket egy teljesen más szintre, hogy az valami elképesztő. Olyan a kettejük kapcsolata, mint Haaland és De Bruyne kapcsolata a Manchester Cityben. Mind a kettő egy zseniális játékos, de egymás nélkül nagyon mást tudnak csak nyújtani. 

Számomra az egyértelműen az év egyik legjobb albuma, az évvégi listámon is biztosan előkelő helyet fog elfoglalni, egyet tudok biztosra, hogy nem az első helyet fogja megkapni, hiszen az személyes kötődés miatt az AWS albuma ahogy kijött lefoglalta magának, de még azt se tudom kizárni, hogy dobogós lesz ez az album. A kedvenc dalaim az Ábival közös Gondola, a Függőhíd és a Karambol. 

Dzsúdló új EP-je most csütörtökön jött ki, én személy szerint nagyon vártam már, mert Dzsúdló zenéjét alapból is szeretem, de az előző albuma a KINCUGI nekem személy szerint nem jött be, és kíváncsi voltam, hogy ezen az EP-n most milyen irányba indul el. Emellett még kötődik egy nagyon jó emlék is már most ehhez az EP-hez, hiszen az unokatesómmal közösen hallgattuk végig, akit egyrészt már régen láttam, másrészt nem nagyon hallgattunk közösen zenét, így tök jó volt ezt a kettőt most összehozni.

Dzsúdló ezen az albumon igazából folytatja azt, amit a Kincugin elkezdett, csak itt nem szomorú dalok vannak amiket félbeszakít egy-egy hangulatában más dal, hanem ezt a két irány összemossa. Így vannak az EP-n szomorú szöveggel rendelkező pörgős, nyári hangszereléssel ellátott dalok.

Egyetlen egy nem ide íllő dal van, ami pedig a DESH-el közös "díva". Ezzel a legnagyobb bajom az, hogy ez nem egy Dzsúdló dal, hanem egy Desh dal (akinek ugye szintén most jött ki EP-je, es szerintem ez arra lett tervezve).  Ezen a középlemezen szerintem nincs helye, és ki is zökkent a hangulatból.

A többi négy dallal, a "lánccal" az "egyszerűvel" a "két évvel" és a "kelettel" nincs nagy baj, maximum két belekötni való van: az egyik az, hogy a láncot már hallottuk más szöveggel, hiszen az egy ilyen alap, sablonos Dzsúdló dal, de én szeretem Marcinak az ilyen dalait, szóval nincs vele bajom, a másik pedig Signo része a "keleten". Nekem nagyon nem tetszik az a flow amit itt ő hoz, de szerencsére nem túl hosszú a része, így eltudom engedni. 

Én örültem volna, ha a "díva" lemarad az albumról, és mondjuk kapunk még egy hangulatban egyező dalt az EP-re, de hát nem így lett, és reménykedem, hogy az új albumon, vagy EP-n folytatódik ez a melankólikusabb irány. 

Új dalt adott ki a Bankrupt, és nem okoztak csalódást. A tőlük megszokott módon megint egy politikai témában szólalnak meg, és szintén tőlük megszokott módon ezt zseniálisan teszik. Visznek bele kellő humort és utalnak a problémára is, gyakorlatilag így kell a politikáról dalt írni.

Már unom leírni, de a zenekartól megszokott módon kaptunk hozzá egy klipet is, amiben filmekből összevágott jelenetek vannak, annyi különbséggel, hogy most AI által kreált képekkel egészítették ki őket. Igazából, ahogy ki lehet találni, egy átlagos Bankrupt dal, de náluk az átlagos is rohadt jó, és igazából nem is vártam sokkal többet ennél, hiszen itt a szöveg a fontos, de ettől függetlenül a zene is jó.