FHUU, hát el nem tudom mondani, hogy mikor ültem le legutoljára cikket írni. Ez leginkább négy dolognak köszönhető. Egyrészt a téma amiről írtam volna, nem nagyon tetszett, és úgy éreztem nem tudnék hozzá mit fűzni, ebből következik a második kifogás, ami egyben beismerés is, hiszen lusta voltam más témát választani, harmadrész kedvem se volt már írni, a negyedik pont a legnagyobb, ami az, hogy elkezdtem zenei ismereteim terjeszteni. Ez nem zeneelméletben értetendő, hanem műfajilag, tehát különböző stílusokat megismerni.

A legnagyobb általam is hallgatott, de nem megértett műfajjal kezdtem, ami a rap zene volt. Ez idő alatt kiderült számomra, hogy olyan, hogy rap zene nincs, mert ez olyan mintha a deathcoret és a hasonló hörgést alkalmazó stílusokat hörgés zenének hívnánk. Leginkább az itthoni hip-hopba szerettem bele, azon belül is a WAVY nevű, magukat alternatív hip-hopba soroló kollektíva munkáiba. Nyilván a legismertebb tagjukat Co Lee-t már ismertem előtte is, ahogy Kolibri-t is. Producerek közül pedig Dom Beats-el, Dan Pinto-val, és az ezt az albumot is producáló Blazie-vel is tisztában voltam. 

A kollektíva tagjai közül többeket is aktívan hallgatok, például az iszonyat mennyiségben dolgozó FRANKO-t ( idén két albumot és egy ep-t adott ki). Aminon-t, akihez egy nagyon kicsi családi történetem is van, hiszen drága unokatestvéremnek az évfolyamtársa volt, sőt egy napig még osztálytársa is, és végső, de nem utolsó sorban Indigo-t, aki ha jól tudom a WAVY egyetlen női tagja. Az ő első albuma lesz a mai cikk témája, az október 18.-án megjelent Nárcisz.

 Hiába szenteltem sok időt arra, hogy műfajilag jobban tájékozott legyek, most mégis nehéz megtalálnom ennek az albumnak a stílusát, de talán a singer-songwriter a legjobban rá illő műfaj, bár ott ha jól tudom a singer és a songwriter is egy ember, szóval ez most singer+songwriter? "Viccet" félre téve, tényleg nehéz a stílust megállapítani, hiszen Indigo terén jelen van a singer-songwriter attitűd, tehát az egyszerű hangszerelés, ami ugye általában egy hangszerre központosul, jelen esetben ez a hangszer a zongora, de Blaize részéről, pedig jön a hip-hop produceri hozzáállás, tehát a dobokban és a basszusban pedig inkább az ő részét vélem felfedezni, így összejön egy nagyon érdekes kollab lemez, néhol elektronikusabb blokkolkal fűszerezve, így a végeredményre rálehet húzni az alternatív/indie pop jelzőt, de azt én nagyon belemagyaráznásnak találom. Inkább tartózkodom ettől, és csak élvezem a zenét. 

Ez a 13 dal 34 percben összefoglalva, az egyik legszemélyesebb dolog ami történt velem az évben, hiszen nagyon közel enged magához minket Emese, és ezt nagyon sokszor a zene is elősegíti. Nagyon durva atmoszféra van az egész albumon, ami sokszor számomra még ijesztő is. Van egy pár olyan dal, mint a Függőhíd, vagy a Barna Szemek, amik egy kicsit oldják a hangulatot, de a lemez úgymond kellemesen nyomasztó része, a Nárcisz című daltól indul be úgy igazán, onnantól úgy éreztem, hogy a lemez elkezdett lélegezni, és mintha az én levegőmet szívta volna el, de én engedtem neki. Igaz, az album introja, Kersner Máté versével is már előre vetíti, hogy mire is számíthatunk az anyag későbbi részein, amit az Angyal Les című dal is erősít, de ahogy elmondtam az előbbiekben is, utána azért lenyugszik egy pöppet a lemez.  

Az album legnagyobb erőssége a két fő szerző közötti összhang. Indigo szövegei és éneke zseniális, ahogy Blaize produceri munkái is azok (én főleg a dob választásait imádom, a Szomorlányokba mi az a dob [ez amúgy a Co Lee albumon van, az is zseniális]), de a kettő olyan szinten szolgálja ki egymást, és emelik őket egy teljesen más szintre, hogy az valami elképesztő. Olyan a kettejük kapcsolata, mint Haaland és De Bruyne kapcsolata a Manchester Cityben. Mind a kettő egy zseniális játékos, de egymás nélkül nagyon mást tudnak csak nyújtani. 

Számomra az egyértelműen az év egyik legjobb albuma, az évvégi listámon is biztosan előkelő helyet fog elfoglalni, egyet tudok biztosra, hogy nem az első helyet fogja megkapni, hiszen az személyes kötődés miatt az AWS albuma ahogy kijött lefoglalta magának, de még azt se tudom kizárni, hogy dobogós lesz ez az album. A kedvenc dalaim az Ábival közös Gondola, a Függőhíd és a Karambol. 

Dzsúdló új EP-je most csütörtökön jött ki, én személy szerint nagyon vártam már, mert Dzsúdló zenéjét alapból is szeretem, de az előző albuma a KINCUGI nekem személy szerint nem jött be, és kíváncsi voltam, hogy ezen az EP-n most milyen irányba indul el. Emellett még kötődik egy nagyon jó emlék is már most ehhez az EP-hez, hiszen az unokatesómmal közösen hallgattuk végig, akit egyrészt már régen láttam, másrészt nem nagyon hallgattunk közösen zenét, így tök jó volt ezt a kettőt most összehozni.

Dzsúdló ezen az albumon igazából folytatja azt, amit a Kincugin elkezdett, csak itt nem szomorú dalok vannak amiket félbeszakít egy-egy hangulatában más dal, hanem ezt a két irány összemossa. Így vannak az EP-n szomorú szöveggel rendelkező pörgős, nyári hangszereléssel ellátott dalok.

Egyetlen egy nem ide íllő dal van, ami pedig a DESH-el közös "díva". Ezzel a legnagyobb bajom az, hogy ez nem egy Dzsúdló dal, hanem egy Desh dal (akinek ugye szintén most jött ki EP-je, es szerintem ez arra lett tervezve).  Ezen a középlemezen szerintem nincs helye, és ki is zökkent a hangulatból.

A többi négy dallal, a "lánccal" az "egyszerűvel" a "két évvel" és a "kelettel" nincs nagy baj, maximum két belekötni való van: az egyik az, hogy a láncot már hallottuk más szöveggel, hiszen az egy ilyen alap, sablonos Dzsúdló dal, de én szeretem Marcinak az ilyen dalait, szóval nincs vele bajom, a másik pedig Signo része a "keleten". Nekem nagyon nem tetszik az a flow amit itt ő hoz, de szerencsére nem túl hosszú a része, így eltudom engedni. 

Én örültem volna, ha a "díva" lemarad az albumról, és mondjuk kapunk még egy hangulatban egyező dalt az EP-re, de hát nem így lett, és reménykedem, hogy az új albumon, vagy EP-n folytatódik ez a melankólikusabb irány. 

Új dalt adott ki a Bankrupt, és nem okoztak csalódást. A tőlük megszokott módon megint egy politikai témában szólalnak meg, és szintén tőlük megszokott módon ezt zseniálisan teszik. Visznek bele kellő humort és utalnak a problémára is, gyakorlatilag így kell a politikáról dalt írni.

Már unom leírni, de a zenekartól megszokott módon kaptunk hozzá egy klipet is, amiben filmekből összevágott jelenetek vannak, annyi különbséggel, hogy most AI által kreált képekkel egészítették ki őket. Igazából, ahogy ki lehet találni, egy átlagos Bankrupt dal, de náluk az átlagos is rohadt jó, és igazából nem is vártam sokkal többet ennél, hiszen itt a szöveg a fontos, de ettől függetlenül a zene is jó.

Hát úgy látszik, megint eltelt egy hónap úgy, hogy nem írtam semmit... Ez így volt tavaly nyáron is, úgy látszik ez egy ilyen megszokott dolog lesz. Nyílván van egy pár kifogásom, de inkább most hagyom a magyarázkodást, mert egy általam nagyon régóta várt album jelent meg, ugyanis az ausztrál Colourblind első lemeze végre megjelent. A zenekar eddigi két EP-jéről már írtam cikket azokatis olvassátok el itt és itten.

A korong június 28-án jelent meg, és tökéletes hosszúságú, 12 dal 40 percben (és negyven másodpercben) összefoglalva. Annak nagyon örülök, hogy megmaradtak a midwest emo stílusnál, annak már kevésbé, hogy a két EP-ről szóló cikkemben le alter rockoztam őket, mert ez akkor nem volt igaz rájuk, de most már oda is ki-ki tekingetnek, de a kezdő Torched című dalban például eddig még tőlük sohasem hallott durvaságot tapasztalhatunk, szóval összeségében ez egy biztonságosan, de kísérletezős anyag lett, pontosan olyan amilyet vártam tőlük.

Azonban van egy két dolog, amit hiányolok az albumról, vagyis pontosan kettő, az egyik a női vokálok. Mind a két EP-n elég sokat vokálozik a basszusgitáros lány, A Semaphore című kislemezen még önálló része is van az I Guess That's It-ben, itt meg csak két számban, a None the Wisper-ben és a Spark-ban. Szerintem a hangja nagyon jól passzolt ehhez a zenéhez, és egy apró különlegességet is adott hozzá. A másik dolog amit hiányolok, szintén a vokálokhoz kapcsolódik, ugyanis a kislemezeken volt nagyon sok több szólamú, akár kánonos rész, és azok rohadt különlegesek voltak egy ilyen zenében, de szerencsére ezek nélkül is nagyon jó dalok születtek.

A legjobb dal szerintem toronymagasan a Midnight, a refrénje valami elképesztő, és sok rohadt jó refrén van az albumon, de nem érzem úgy, hogy a verzék felérnének hozzá, de itt igen. A másik ezt megközelítő dal a záró Heaven Awaits. Nagyon jó dal még a már korábban említett Torched, a Body Horror és a Something About the Sun. Kifejezetten rossz dal nincsen az albumon, egyetlen egy dal van amit nem annyira élveztem, ez az Eye to Eye, amit őszintén nem értek miért nem jött be, hiszen ez egy lassú dal, és én általában szeretem a banda lassabb dalait, de ez most valamiért nem tudott megfogni. Még majdnem a fele hátravan az évnek, de én szerintem már most tudom, hogy év végén még fogtok találkozni ezzel az albummal. 

Nagyon izgalmas cikkek jöhettek volna létre, AWS album dicsérés, vagy  A Király Halott szidás, de a szerencse kerék úgy döntött, hogy inkább írjak a Sad Park-ról, akiket szerintem Magyarországon nem nagyon ismernek. Én is csak néhai mindenki kedvenc zenei riportere, Sajó Dávid miatt ismertem meg őket (még mindig él, csak hát finoman szólva is megutáltatta magát egy pár emberrel), mert megosztotta egyik dalukat Instagram-on, és a borítója egyből megfogott, így utána hallgattam. A későbbiekben megtudhatjátok, hogy csak az album borítójuk jó, vagy a zenéjük is.

A Sad Park egy Los Angeles-i zenekar, akikhez stílusokban a midwest emo áll a legközelebb, de én láttam már, hogy magukat alternatív emo punk-nak hívták, azt is megtudom érteni, de én inkább maradok a midwest emonál, mert azt egyrészt rövidebb időbe telik leírni, meg nem is nagyon szeretem a túl magyarázott műfaj neveket. 

A zenekarnak amúgy ez a debütáló albuma, és ahhoz képest nagyon jól sikerült. Van az albumon egy nagy sikerű dal, az In My Head személyében, ami a zenekarnak azóta is a leghallgatottabb száma Spotify-on, több mint 2 milliós lejátszásával. Ezt én teljes mértékben megértem, hiszen tényleg egy rohadt jó dal, egy fülbe mászó refrénnel, és a legjobb benne, hogy basszus "szólóval" kezdődik.

Még mielőtt a kedvenc dalaimra rátérnék, kiemelném az énekest Graham Steele-t, hiszen egyértelműen ő hozza legjobb teljesítményt az albumon. Az alap éneklése is rohadt jó, nagyon egyedi hangja van, kicsit olyan, mint a Milky Chance énekesének, Clemens Rehbein régebbi pszichedelikusabb ének hangját ötvöznénk Thom Yorke hangjával, és még rátennénk egy kis emo filtert, na neki olyan hangja van. Emellett az ordításai is nagyon jók, és ő a gitáros is, és nem csak a hangjának, de a gitárjának is van egy nagyon egyedi hangzása, így azt ki lehet jelenteni, hogy miatta lesz megjegyezhető ez a lemez. 

 Kedvenc dalaim az albumról, az It Went Away, a Goodnight, nagyon jók a hörgések a végén, még szeretem az Alone-t, a Chest Pains-t, nagyon jó a refrénben lévő dallam, eszméletlenül sokáig eltudtam dúdolgatni magamban, már első hallgatás után is. Végül pedig a záró dalt, az End-et is kiemelném. 

Következőnek nem tudom, hogy milyen cikk fog jönni, egy biztos, most a szerencse kerékben három opció van. Azok amik megmaradtak, tehát az AWS és az A Király Halott új albumai, és az újonnan bekerült pedig Co Lee Cirque de L'Homme című albuma. Majd csütörtökön vagy pénteken megláthatjátok, mit sikerült pörgetnem. 

WXLFLESS-re (rendes nevén Farkas Dávid), én a Sávlekötő Camp-ben figyeltem fel. Aki nem tudná mi az, a Sávlekötő Camp tehetségkutató műsor a YouTube-on, aminek Lil Frakk a műsorvezetője, a zsűri pedig Lábas Viki a Margaret Island-ból, Szendrői Csaba az Elefántból, AKC Misi és a BSW, és Dávid ebben a műsorban az első kihívásnál 3 óra alatt összerakott egy olyan dalt, hogy leszakadt a fejem tőle. Ott döntöttem el, hogy nekem róla írnom kell. Most pedig fogok is!

Aki nem ismerné őt, ő egy rapper 2022-ben adta ki első albumát Farkas néven, amin szerepel az eddigi leghíresebb dala, a Táska, amin Beton Hofi és Csoky is featel. Alapvetően trap műfajban alkot, de vannak old school hip-hop-os dalai is és vannak gitárra épülő már-már alter rock dalai is, vagyis azok is, csak nem a mostani, hanem inkább a 60-as 70-es évekbeli alternatív dalok. Amúgy Dada emelett még multiinstrumentalista is, gitározik, basszusgitározik és zongorázik, valamint producerkedik is, és ezek közül az összeset autodidakta módon tanulta meg. 

Az album elég erősen kezd a Rebel Intro egy rohadt erős dal, tök lassan indul, majd a végére bejön egy torzított gitáros rész, ami engem nagyon meglepett, de egy ugyanilyen, már-már metalos gitár rész van a második Bad Trip Joints című számban is. A harmadik dal, pedig teljesen különbözik az előbbi kettőtől, ugyanis a Nem Jó egy ilyen kis aranyos gitározgatós, énekelgetős dal, és amikor bejön a közreműködő GAB része ott teljesen elvesztem a cukormázban. Egy ilyesmi sablon megfigyelhető a teljes albumon, de inkább nem lövök le minden poént. 

 Dalok terén a kedvenceim a Bad Trip Joints, a Senki Kölyke, lassab dalok közül a Jane Birkin és a Halálos élet nagyon tetszik, de a kedvenc dalom egyértelműen a BÖBE-vel közös Tour de France. Ennek a dalnak nagyon jó a refrénje, a bridge-je a verzék, konkrétan minden jó benne, csak egyetlen baj van vele, az pedig a YouTube Music-on lévő hangzása. A refrénben a basszus valahogy bezavar az énekbe, és szinte hallgathatatlan, de Spotify-on jó minden, és azt elmondhatom, hogy én ezért a számért fizettem elő Spotify-ra, mert úgy voltam vele, hogy a teljes albumot meghallgatom ott, de mire elértem a Tour de France-ig a világ összes reklámját meghallgattam, és meguntam azokat, szóval inkább előfizettem rá. 

Összeségében egész jó ez a lemez és nagyon örülök neki, hogy rátaláltam, de azért vannak nem feltétlenül egyedi elemek, ami így a második albumnál még tök okés, meg mivel nem egy az egyben koppintások, így nem is térek ki rájuk, mert WXLFLESS szerintem van annyira tehetséges, hogy majd kialakul az egyedisége. Mivel producer is, így valószínűnek tartom, hogy a saját dalait is ő producálta az lemezen, kivéve egyet, a Hidegvérrel című dalt, ezt DOÓR producálta, és ez a dal magasan kiemelkedik az albumról produceri munkát tekintve, és nyilván Doór Matyi az egyik, ha nem a legjobb producel itthon, így nem olyan baj az, ha ő jobb nálad, mert az akadémista focistáktól se várják el a Messi szintet, de azért fontosnak tartottam ezt kiemelni. 

A következő cikk vasárnap jön, még nem tudom, hogy miról fog szólni, de majd kipörgetem, eddig az AWS új albuma, a Sad Park Sleep nevű albuma és az A Király Halott új lemeze jött szóba, majd a szerencse kerék eldönti, hogy mi lesz. 

Mint már a hétfői insta storymban is említettem (aki még nem követ az kövessen be itt:https://www.instagram.com/stonedinparadise666/), mostanában sok cikk jön, mert augusztusban megint egyetlen egy cikken fogok dolgozni, mint ugye tavaly a kifejezetten nagy sikerű Metallica életút cikkemen. Az első cikk a nyár elejei rohanásban arról zenekarról fog szólni, akiket mostanában nem lehet kiűzni a YouTube Music előzményeimből, szinte állandóan őket hallgatom. Ők pedig nem mások, mint a belga Brutus. 

Van egy pár különlegesség a zenekarral kapcsolatban, de a legnagyobb érdekesség bennük, hogy az énekesnő Stefanie Mannaerts a dobos is, de a legdurvább benne, hogy élőben is lehoz mindent, pedig vannak elég nehéz dob témák, és nagy éneklések is. 

Nagyon nehéz róluk megmondani, hogy milyen stílusban is alkotnak ők, hiszen nagyon különböző zenekarokból jöttek össze, de muzsikájuk blast beatek és tremolók személyében tartalmaz black metal elemeket, van benne alternatív/post rock hatás, néha vannak a dalokban hardcore-os részek is és egy kicsi progresszív rock is érezhető rajtuk, tehát elég széles zenei palettáról lehet válogatni, de szerintem a post-metal vagy az alternatív metal a rájuk legjobban illő műfaj. 

Dalok terén nagyon nehezen tudom eldönteni, hogy melyikek a kedvenceim, hiszen mindegyikben van egy megjegyezhető dolog, és azt most külön kiemelném, hogy Stefanie-nek nincs túl sok hangja, de azt rohadt jól használja és olyan dallamokat ír, amik a fejedbe maradnak minimum két napig, de Stijn Vanhoegaerden gitár munkáját is kiemelném, mert az ő tremolói is nagyon jókor szoktak jönni, és néha azok egy dal csúcspontjai. Visszatérve a dalokra, a kedvenceimként talán a Victoria-t, a What Have We Done-t, a Dust-ot, a Brave-et és a Liar-t  tudnám kiemelni, de a Chainlife és a Dreamlife is nagyon erős dalok. Mivel ez hét dal, és összesen tíz dal van rajta, megemlítem azt a többi hármat is. A Miles Away egy tök jó intro szerű dal, de a Storm és a Desert Rain kettőse nekem nem annyira átütő, mint az összes többi. 

A zenekar bejelentette, hogy November 21-én fogják az utolsó koncertjüket adni ami ehhez az albumhoz tartozó turné része volt, és utána elkezdik írni a következőt, amit én már rohadtul várok, és nagyon remélem, hogy minél hamarabb jönni fog, mert már ki vagyok éhezve rá. A következő cikk valószínű WXLFLESS új albumáról fog szólni, de még az is lehet, hogy az új AWS-ről, még nem tudom, de az biztos, hogy péntekre készen lesz. Addig is hallgassatok sok Brutus-t!

Végre új dalt dobott ki a kedvenc kis alter zenekarom, szóval a blog történetében előszőr írhatok a Dopaminz-ról. Aki nem ismerné őket, ők egy ilyen alteres, rockos, de néhol egy kicsi pszichedelikusságot is tartalmazó zenét játszanak. Ha jól tudom nagyrészt Tatabányaiak, vagyis az egyik tag biztos, hiszen az egyik legjobb barátom nővére a szintis, és így tudom, hogy ők Tatabányaiak, így a Dopaminz számomra mindig is egy Tatabányai zenekarként élt a fejemben, de ha nem így van akkor bocsánat a téves információ terjesztéséért. 

Ez a dal a pszichedelikus irányt követi, de egyben egy könnyed nyári dal is. Szerintem ez egy rohadt jó párosítás, és szerencsére nem csak ez az egy ilyen daluk van. Szóval akinek tetszik ez a dal, az mindenképpen hallgassa meg a Nyári Dansz, a Tejútrendszer és a Strange Folks című dalaikat is, vagyis igazából az összeset, mert tényleg rohadt jók, és megérdemlik a figyelmet. 

Legnagyobb örömömre egy új album érkezését is bejelentették, még szinte semmit nem tudni róla, de amint jönnek új infók, én egyből átadom azokat. Addig is hallgassátok és szeressétek a Dopaminzt!

Az Eurovíziós Dalfesztivál óta hatalmas hype van a holland énekes körül, amit meg lehet érteni, hiszen győzelemre esélyes volt, de kizárták. Joost-ot azért zárták ki, mert egy sajtónyilatkozat közben kritizálta az EBU-t, amiért engedték Izraelt részt venni az Eurovízión.

Ebbe a helyzetbe nem nagyon ástam bele magam, de amit hallottam az alapján Izrael az agresszor, de mégis ők játszák az áldozatot. Én őszintén nem tudom így van-e ez, így nem is akarok egyértelmű kinyílvánítást tenni az ügybe, úgy ahogy Joost tette. Joost-al egyetértett a legjobb ember, így elkezdték követelni a döntés visszavonását, és az ügy így rohadt nagy felhajtást csinált. Az incidens miatt nagyon sokan elkezdtem szimpatizálni Joost-al és meghallgatták a többi zenéjét is, nem csak az Europapa-t, amivel a dalfesztiválon indult, így mondhatni még ő nyerte a legnagyobbat ezzel a kizárással, meg nyilván azok akik meghallgatták a dalait, mint ahogy én is, hiszen csodálatos dalokra leltünk.

Sokak szerint ez a Radiohead legjobb albuma, amit megtudok érteni, hogy miért van így, de én személy szerint nem értek vele egyet, de a top 3-ban nekem is benne van ez az album, az váltakozik csak, hogy harmadik vagy második, mert néha ezt hallgatom többet, néha pedig a Kid A-t, az első pedig állandó, de azt még nem árulom el, hogy melyik lemez, inkább elkezdem fejtegetni, hogy miért lehetne ez a legjobb Radiohead korong.