Metallica Életút

Kezdetek és halál (1981-86)

1981-ben alakult meg a világ leghíresebb zenekara, de ebben az évben nem csak ez az egy esemény volt, ugyanis ebben az évben született meg drága édesapám is. Miatta nem írnám ezt most, szóval fontosnak tartottam ezt megemlíteni, na de most térjünk vissza az eredeti témára. Mint már említettem 1981-ben alakult a zenekar a dobos Lars Ulrich miatt, hiszen ő adta fel a hirdetést, hogy zenésztársakat keres maga mellé. Először az énekes és ritmus gitáros James Hetfielddel találkozott. Ők A mai napig benne vannak a bandában. A zenekar tagjai között még ott volt Dave Mustaine szóló gitáros és háttérénekes és Ron McGovney basszusgitáros. Ron már 82-ben elhagyta a bandát, és a helyére Cliff Burton került. Dave-t 83-ban kirúgták a csapatból alkohol problémái miatt. Helyére a Kirk Hammett jött, aki a mai napig a zenekar tagja. Ekkor jött el az egyik legmeghatározóbb dolog a banda életében.

1983-Kill ’Em All

Az első albumuk volt majdnem a legelső thrash metal album, csak egy zenekar kiadványa előzte meg őket. Itt még nem forrt ki teljesen a saját stílusuk, így felfedezhető némi Motörhead hatás a zenén, és még van egy Motorbreath című dal is, ami erősen Lemmy zenekara által inspirált szám. De nem csak a stílusok volt kezdetleges, hanem James énektudása is. Én már úgy ismertem meg, hogy tudott énekelni, és amikor először hallottam ezt a valamit, amit ő csinált, megkérdeztem apukamat, hogy ez biztos ő-e, és amikor megtudtam, hogy ez tényleg ő, akkor kezdtem el igazán értékelni azt, hogy én akkor ismertem meg őket, amikor már tudott énekelni, mert ha úgy ismerem meg a Metallica-t, hogy az énekes énektudása ilyen alacsony szinten van, én biztos nem hallgattam volna őket. Az album legnagyobb slágere egyértelműen a Seek & Destroy, ami mai napig az egyik legismertebb számuk. Népszerű még a The Four Horsemen, de nekem a kedvenc dalom az albumról a Jump In The Fire című dal. Nem tudom mi fogott meg ennyire ebben dalban, de szinte ez az egyetlen, amin eltudom viselni James rikácsolását. Első album lévén egész nagy közönséget bevonzott, de még nem lettek ismertek az egész metal világon belül, csak a thrasherek körében terjedtek el.

1984-Ride The Lightning

84-et írunk, apukám éppen csodálatos ovis éveit éli, vagy nem tudom mi mást csinálna egy 3 éves, és nem is tudja, hogy éppen négy 21 éves srác, (pontosan ketten voltak huszonegy évesek, mert Cliff és Kirk egy évvel idősebb James-nél és Lars-nál) akikért nem csak rajongani fog, hanem gyakorlatilag az egész életét megváltoztatják kiadták a második albumukat. Ezen a korongon már egy kicsit hosszabb és komplikáltabb dalok születtek, ezt mutatja az utolsó The Call Of Kutlu című szám, ami egy 8 perces instrumentális ``dalocska’’. De nem csak ezek voltak újak ezen az albumon, hanem a Fade To Black is, am egy ballada, manapság az, hogy a második albumon van egy ballada, az nem annyira különleges, de a nyolcvanas években, főleg úgy, hogy a Metallica egy thrash metal zenekar, szerintem nem mindennapi. Ezen az albumon James hangja már kezdett javulni, de szerintem még nem volt az igazi, sőt. Ennek ellenére még ismertebbek lettek, már talán világ szinten is, de a teljes áttörés még nem érkezett meg. A leghíresebb dalok a For Whom The Bell Tolls, a Fade To Black és a Creeping Death. A címadó is népszerűbb, de mivel az nem tudott annyira beépülni a koncertprogramba, így nem tekinteném híresnek. Az én kedvenc dalom mondhatni egy kicsit hipszter választás, hiszen egyáltalán nem maradt fel a koncerteken, és mondhatni egy kicsit el is lett felejtve, és ez nem más, mint az Escape. Ugyanaz a szisztéma, mint a Jump In The Fire-nél. Nem tudom mi fogott meg ennyire ebben a dalban, de az a valami nagyon megtart. Az album producere az a Flemming Rasmussen volt, aki egész sokáig velük dolgozott.

1986-Master Of Puppets

1986 van, eltelt két év apukám már öt éves, még utolsó évét tölti, mielőtt bekerül az iskola nevű élet megrontó szerkezetbe. Na de befejezem a saját dühöm kiöntését, és inkább folytatom az írást arról, ahogy egy másik ember ki éli a dühét. Ugyanis szerintem ez lett az egyik legmérgesebb album, és hiába a sok düh, mégis sikerült még hosszabb és komplexebb dalokat írni, mint az előző lemezen. Nekem ezen az albumon tetszenek a legjobban a szólók. Nem túl gyorsak és számomra keszekuszák mint a Kill ’Em All-on, hanem lassabb és dallamosabbak. James hangja is jobb már ezen az korongon, sőt az első olyan lemez, ahol jó a hangja. A legismertebb dalok a címadó Master of Puppets és a Battery. Kedvencként nem tudnék kiemelni egy adott dalt, mert a The Thing That Should Not Be-t, a Sanatarium-ot és a Disposable Heroes-t ugyanannyira kedvelem. Mindegyiket másért, például a Disposable Heroes-t a durvasága miatt, de a Sanatarium-ot pedig pont a dallamos refrénje miatt. A fejezetnek azt a címet adtam, hogy Kezdetek és halál. Ezzel arra a vicces, sőt néha szánalmas dologra akartam reflektálni, hogy a vérbeli thrasherek azt szokták mondani, hogy a Metallica 1986-ban meghalt, de aztán rájöttem, hogy tényleg történt egy sajnálatos haláleset, ugyanis Cliff Burton basszusgitáros egy autó balesetben életét vesztette. Ez az egyik legfontosabb esemény a zenekar életében, és sajnos nem túl jó értelemben, hiszen ez később még nagyon sok problémát fog okozni nekik, de erről majd egy pár fejezettel arrébb fogok írni.

Progulás az új bőgőssel (1987-90)

1987-et írunk, már eltelt egy év Cliff halála óta, apukám már iskolás, és a Metallica is megtalálta az új basszusgitárosukat Jason Newsted személyében. Jason ezelőtt a Flotsam and Jetsam című zenekarban énekelt és gitározott, emellett pedig hatalmas rajongója volt a cikkem fő témájának, tehát a Metallica-nak. A zenekarba egy meghallgatás útján került, ahol több mint 30 bőgőst hallgattak meg. Egy vicces történet ezzel kapcsolatban az, hogy Jason megtanulta az összes Metallica dalt, így amikor megkérdezték tőle a zenekar tagjai, hogy melyik dalt szeretné eljátszani, csak azt válaszolta, hogy: „Amelyiket akarjátok”. AZ első Jason-nel megjelent kiadvány a Garage Days Re-Revisited volt, ami egy olyan 5 dalos EP, ahol feldolgozásokat játszottak, de nem feltétlenül ez az első nagy dolog, amit az új bőgőssel csináltak, hanem az:

…And Justice for All (1988)

Hiába az első Jason-nel megjelent album, a basszus pont nem hallatszik rajta. Ennek két oka van. Az első a keverés, a másik az, hogy annyira szorosan követi a ritmus gitárt, hogy nem is nagyon lehetne hallani. Na, de most már leszállok az új bőgősről, és rátérek magára az albumra. Most is sikerült komplexeb számokat írni, és a stílusa is jobban hasonlít a progresszív metalhoz, mint a thrash-hez. Szerintem egész jó a lemez, de őszintén bevallom, hogy ezt a korongot hallgattam a legkevesebbszer, és ez tényleg nem azért van, mert nem lenne jó, hanem azért, mert engem nem fog meg annyira. Sokszor, amikor fel kell sorolni az összes Metallica albumot, ezt ki is szoktam hagyni. A leghíresebb dalok a lemezről a One, a Blackened és a Harvester Of Sorrow. Nekem nincs annyira különleges kedvencem, mert a Blackened-et szeretem a legjobban, ami az egyik legnépszerűbb dal. A csapat zenéje itt érte el a komplexitás legfelső fokát, és épp ezért pár dal kivételével nem is nagyon játszották élőben. Szerintem épp ezért meg volt jósolható a lágyulás, ami a következő fejezettel elkövetkezett.

A csúcson (1991-1995)

Az …And Justice for All után két nagyon fontos változás történt, ami a Fekete album megszületéséhez elengedhetetlen volt. Egyrészt a progresszivitás szinte teljes elhagyása, és másrészt a producer Flemming Rasmussen leváltása, aki helyére Bob Rock érkezett. Ha már szinte az összes albumnál meg volt említve apukám, azt el kell mondani, hogy ő, mint sok másik ember itt ismerte meg a zenekar, és szerintem egész vicces története van ennek, tehát ezt el is mesélem. 10 éves korában valami táborba volt a Balaton környékén, ha minden igaz, és a szomszédos szobában egy nála sokkal idősebb srác volt, és a Metallica albumot hallgatta, de egész érdekes módon, mert az első két számot, az Enter Sandman-t és a Sad But True-t végig hallgatta, majd visszatekerte a legelejére, és így ment ez egész sokáig. Apukámat ez eleve zavarta, majd folyamatosan egyre jobban kezdett megtetszeni neki, annyira, hogy a végén átment a sráchoz és megkérdezte, hogy mit hallgat, és onnantól megállíthatatlan a szerelem apukám és a zenekar között.

Metallica (1991)

Mint már említettem, elhagyták a 88-as lemezre jellemző progresszív hatásokat, és már nem írtak annyira összetett dalokat, és mondhatni egész egyszerű metal dalok születtek, és szerintem ezzel az albummal lehet elmagyarázni mi is a sima metal zene, mert amikor jobban elkezdett érdekelni, hogy mi is a metal, azt hittem nincs is olyan, hogy sima metal, hiszen amivel riogatnak, hogy ilyen sátánista meg zajos szar a metal, az a black metal death metal és a deathcore, vagy a thrash metal, és igazából minden valamilyen metal, például power metal, modern metal, indusztriális metal vagy esetleg metalcore, és ugye innen fejlődik tovább mint ugye a deathcore, ami a death metalból és a metalcoreból áll össze. Valamikor, talán fél éve beszélgettünk apukámmal erről, és ő mondta, hogy neki a Fekete album a metal megtestesítője. Ezzel én teljes mértékben egyet is értek. Sokat gondolkodtam, hogy merjek-e kritikát megfogalmazni a lehíresebb metal albumról. Mivel elég sokat hallgattam, és amikor írom ezt, éppen nem nagyon írok, mondhatni lusta és kedvtelen vagyok most az íráshoz, egy kicsit leszek szőrszálhasogató, és bele állok, hátha megjön a kedvem a kritikákhoz. Mivel eléggé lágyultak erre a lemezre, így úgy érezték, hogy több dalt kell írniuk, és így lett 12 dal a lemezen, és így lett 62 perc. Szerintem ez sok, és nem is az album vége lett elnyújtott, hanem a hatodik Don’t Tread On Me, és a hetedik Through The Never-t érzem feleslegesnek, és ha már szőrszálhasogatás, a két balladát is soknak érezném, de ilyen, ha egy zenekar eladja magát (csak vicc ne bántsatok:), és a The Unforgiven és a Nothing Else Matters is akkora klasszikus, és jó is, hogy ezkbe nem is lehetne belekötni. A legnépszerűbb dalok az Enter Sandman, a Sad But True, a Wherever I May Roam és az előbb említett két ballada. Nekem a kedvencem az Of Wolf And Man. Tényleg legendás lemez ez, szerintem nem csak a metal világában, de a következő fejezet, az nem a metalról fog szólni, és mivel nekem ez az egyik kedvenc időszakom a zenekarral kapcsolatosan, bele is kezdenék.   

Hiába a Betöltés (Load) a követő tábor csak ürül (1996-2001)

Mint már említettem ez az egyik kedvenc Metallica korszakom, és nem is azért, mert olyan jó lenne itt a zenéjük, hanem mert imádom mennyire megőrültek itt, ezért másoknak ez lehet a legmegbotránkoztatóbb korszakuk, de én szeretem a nem normális dolgokat. Az egész megőrülés úgy kezdődött, hogy egyszer csak mindannyian rövid hajjal jelentek meg és elkezdtek alternatív metalt játszani. Hát ezt kábé senki se vette jó néven, pedig nem is van nagy baj a zenével csak nyilván rohadtul szokatlan, hogy a világ legnagyobb metal zenekara elkezdett nem metalt játszani, és én teljesen egyetértek a régebbi Metallica fanatikusokkal, mert én is megbotránkoztam amikor a Bring Me The Horizon elkezdett popot játszani, és akkor fogalmazódott meg bennem az a gondolat, hogy a BMTH az a modern Metallica, de ezt majd akkor fejtem ki jobban, ha nem lesz más téma. Na, már megint elkalandoztam, inkább térjünk is rá a fekete bárányra.

Load (1996)

1996 van, apukám 15 éves, mér 5 éve rajongója a zenekarnak, és egy év múlva fog találkozni drága édesanyámmal azt hiszem, de ebbe nem vagyok biztos, és nem tudom, hogy arra legyek büszke, hogy jobban tudom a Metallica történetét, mint a saját szüleimét, vagy szégyelljem magam ez miatt. Mint már mondtam, elég szokatlan stílusban alkottak ezen az albumon, az szerintem nem baj, mert jó a változatosság, kivéve a nagyérdeműnek, mert ők azt akarják, hogy ugyanazt csináld egész végig, de mégse, mert minek miért nem tud változtatni ez a szar zenekar?! Tehát szerintem jó ez a lemez, nagyon szeretek róla egy pár dalt, mint például az Ain’t My B*tch-t vagy az Untill It Sleeps-et, de ha a Black Album-nál elmondtam, hogy hosszú akkor az erre hatványosan igaz. 14 dal 79 percben elő adva. Ezt csak úgy tudom végig nézve, hogy tartok egy félifőt 40 perc után, mert a fociban is nem véletlenül van a kis pihenés, bár ott az utolsó 10 percben már általában csak aludni szoktam, szerencsére itt nem kell. A leghíresebb dalok a King Nothing és a Mama Said. Az én kedvenc dalom most nem lesz egy „ismeretlenebb” dal, mint szokott lenni, mert a Mama Said az egy annyira csodálatos dal, hogy nem tudok mást választani ezen kívül, sőt megkockáztatom, hogy ez a kedvenc Metallica dalom.

ReLoad (1997)

 Igazából a Load és ez között nincs akkora különbség, ez főleg azért van, mert egyszerre vették föl a dalokat, és hát végül is milyen legyen egy folytatás, ha nem ilyen. Nincsenek nagyon kiemelkedő dolgok ezen az albumon szerintem, tehát rá is térek egyből arra a négy dalra, amiről szerintem érdemes beszélni. Az első ilyen a Fuel, ami a nyitó dal, és ennek tökéletes. Körülbelül olyan energiákat hordoz, mint a Battery a Master Of Puppets-en. A második ilyen dal az a The Memory Remains, ami már-már hoz durvább témákat, de azért nem mondanám rá, hogy a Black-ről lemaradt szám, és szerintem nem is ez maradt meg az emberekben, hanem Marianne Faithfull énekes nő lalala-ja a dal végén, nekem is csak ez volt meg belőle, és miközben hallgattam most újra, és ekkor jöttem rá, hogy mennyire jó is ez dal. A harmadik kiemelkedő nóta az, az Unforgiven második része, ami szerintem nyilvánvaló miért kell kiemelni. A negyedik, a Where the Wild Things Are. Ez nem is azért megemlítendő, mert annyira jó lenne, bár mondjuk nem rossz, de nem egy Unforgiven 2, hanem azért, mert ez volt az utolsó dal, amin Jason Newsted dolgozott vagy dolgozni hagyták, de erről majd a következő fejezetben. Szerintem rá is térek egyből mert erről beszélgettem szerintem a legtöbbet apukámmal, és talán ez a kedvenc témám is a zenekarral kapcsolatban.

Sötét idők (2001-2007)

Mint ugye mondtam ez a kedvenc Metallica korszakom, főleg azért, mert hatalmas katasztrófa turista tudok lenni, és itt volt katasztrófa bőven. Az egész azzal kezdődött, hogy 2001-ben az újonc Jason, aki 15 évet volt a zenekarban, kilépett, amivel az első, és úgy tűnik egyetlen zenésszé vált, aki kilépett a bandából. Amúgy Newkid azért lépett ki, mert nem használták fel az ötleteit, ezért kezdett egy mellék projektet Echobrain néven, és ezzel nagyon felbőszítette a két vezért, Jamest, és Lars-ot. Ő pedig úgy döntött, hogy elkerüli a veszekedést, és elhagyja a zenekart. Ekkor a metal királyai nem elkezdték keresni az új basszerost, hanem kibéreltek egy hatalmas, mondhatni kastélyt, és elkezdtek dolgozni az új albumon, amin a producer Bob Rock bőgő játéka hallható. Az album felvétele közben el kezdtek forgatni egy filmet is, és ezzel együtt közösen pszichológushoz járni, amiket szintén rögzítettek a kamerák. Én csak egyszer néztem még meg az amúgy, Some Kind Of Monster névre hallgató művet, de bele tartozik az a három film közé, amit egy az egyben végig néztem és nem vonta el semmi a figyelmemet róla. Elképesztő figyelni, hogy két akkora legenda, mint Lars meg James óvodások módjára csesztetik egymást, és azt, ahogyan látunk szétesni egy zenekart, ami nem is csak egy zenekar, hanem A zenekar. Ez a film egyszerre ad egy nyomasztó érzést az előbbiek miatt, de egyszerre egy kicsit jó is, mert megmutatták mennyire emberiek. Amikor néztem, én is sokszor elfelejtettem azt, hogy ők kik is, és csak az volt a fejemben, hogy mennyire idegesítő emberek, és nem azt, hogy ők a Metallica zenészei, és idegesítőek, és ez nagyon nagy szó, mert ezt nálam, aki rajongásra hajlamos vagyok ezt nagyon kevesen tudják elérni nálam, de nekik sikerült. Na, most már rá is térek a zenére.

St.Anger (2003)

Ezt az albumot nagyon sok utálat veszi körül. Ez lehet Lars dobhangzása miatt, ami tényleg förtelmes, és erre nekem van kettő elméletem is. Az egyik az, hogy mint minden albumnál, itt is idegesek voltak annyira, hogy az album címe is Szent Harag, de egy nagyon komoly különbség a többihez képest, hogy Lars nem csak a világra volt ideges, hanem Jamesre is, és ennek következménye kép szerintem bekattant annyira, hogy elcseszte mindenki munkáját, vagy csak nagyon inspirálta őt a Slipknot, és ezért szól úgy a pergő mintha egy fém hordó lenne. A másik ok, pedig az, hogy nem olyan, mint a többi, ami miatt ugye a Load-ot is utálták. Ezeket az érveket meg értem, és el is fogadom, de én nem tudom utálni lemezt, sőt inkább örülök, hogy létrejött, mert ha nem létezne a St. Anger, akkor nagyvalószínűséggel Metallica se lenne, sőt a korong készítése közben is majdnem feloszlottak, mert Jason kilépett helyére nem jött senki, James vagy Oroszországban medvére vadászott, ami inkább arról szólt, hogy addig vedelt vodkát, amíg ki nem dőlt, és utána egy évre elment elvonóra is, így, ahogy a képekből is kiderült, volt, hogy csak két oszlopos tagja volt a zenekarnak, akik ugye Lars és Kirk voltak, és így húsz évre rá, csoda, hogy mai napig turnéznak, és még egy albumokat adnak ki, és pont ezért tartom én ezt a kedvenc Metallica kiadványomnak, mert nem csak hogy jó dalok vanna rajta, még a világ legnagyobb zenekarát is megmentette. És igen azt mertem mondani én zenéhez semmit nem értő pózer tudatlan kis pernahajder, hogy ez a kedvencem és jó dalok vannak rajta, és ezen senki sem tud változtatni, mert a Frantic, a címadó és a Some Kind Of Monster, három olyan dal, ami számomra el tud adni egy majdnem 76 perces albumot, és elfelejtetni a szar dob hangzást, és azt, hogy ez már nem a Ride The Lightning, és sajnos erre nagyon sok ember nem képes, és őket én sajnálom is egy picit, de aki szerint 86-ba’ meghalt a Metallica, azt nem nagyon akarok sajnálni. A leghíresebb dal róla a címadó St.Anger, a kedvencem, nem csak erről az albumról, hanem az egész Metallica diszkográfiáról a Frantic.

A St.Anger után, a 72 Seasons előtt (2008-2022 [igen, elfogyott a kreativitás])

Szerintem ez a legunalmasabb Metallica korszak, ezért nem is nagyon tudtam annyira frappáns és akár ironikus címet adni ennek a fejezetnek, de ha a zenekar életében nem is történtek 2008 környékén annyira izgalmas dolgok apukám életében biztos, hiszen megszülettem én. Ez egy újdonsült szülő életében el sem kell mondanom, hogy mennyire izgalmas, rohadt sok kérdéssel a fejedben, és sose lehetsz biztos abban teljesen, hogy jól csináltad-e. Szerintem apukám is akkor tudta meg, hogy jól csinálta, amikor idén júliusban bejelentettem, hogy írok egy cikket a Metallica életútról. Ebben az időben a Metallica-nak nagyon jól ment, Robert Trujio belépésével szinte megmentette a zenekart a feloszlástól, turnéztak egy párat, majd öt évvel az előző album után úgy gondolták, hogy kikéne adni egy albumot. Ennek az eredménye lett a Death Magnetic.

Death Magnetic (2008)

Számomra ez az egyik legalábecsültebb Metallica lemez és egy érdekes dolog vele kapcsolatban, hogy idén februárig nem is tudtam a létezéséről. Zeneileg előrébb léptek, de mégis visszatekintettek a múltjukra, hiszen ez újra egy thrash metalos lemez, ami keveri a St.Anger és a Black stílusát. Szerintem ez egy érdekes műfaj egyveleg, és nagyon jól megtudták csinálni ezt. Egyébként ez a „változások albuma” is lehetne, hiszen ez az első lemez Trujio bőgő játékával, ez az első korong, amit Rick Rubin producált, és az egyetlen is. Valamint az első kiadvány, ami nem az Elektra Records-nál jelent meg, hanem a Warner Bros.Records-nál. Szerintem nagyon jó ez az album, a kezdés most is levett a lábáról, a That Was Just Your Life és a The End Of The Line kettő olyan elképesztő dal, a tökéletes kezdés meg van, a folytatás kicsit elmarad a nyitó dalok szintjétől, de még így se rosszak, és az Unforgiven 3-nál nekem egy kicsit leül a lemez, de mivel ez egy ballada, nem meglepő. A leghíresebb dal az albumon, az All Nightmare Long, és a kedvencem pedig egy nagyon meglepő választás, mert a 9 perces instrumentális dal, a Suicide & Redemption. Nagyon szeretem ezt az lemezt, és most éppen azt is kimerném jelenteni, hogy a St.Anger és a Master Of Puppets mellé odafér a kedvenc Metallica korongjaim listáján.   

Hardwired…to Self-Destruct (2016)

Ha jól tudom, 2016-ban már apukám életében annyira izgalmas dolgok nem történtek, de az enyémben igen, hiszen ekkor kezdtem a második osztályt, és itt kezdtem el ismerkedni a teljes világgal, és nem csak azzal, ami engem körbe vesz, és körülbelül itt szerettem bele a fociba, az ikonikus Messi, Suárez, Neymar hármas kapcsán, a zene két évvel később érkezett meg az életembe úgy igazán, az AWS kapcsán, de ezt már sok cikkben kifejtettem, most inkább ragaszkodnék a témához. Tehát a Hardwired szerintem egy nagyon jó lemez, a kezdés itt is fantasztikus, a címadó, az Atlas, Rise! és a Month Into The Flame hármas szinte a hátukon viszik az egész korongot, de a kezdeti rohanást nagyon megakasztja a Dream No More című szám, ami szerintem nem csak hogy nagyon unalmas és lassú, még a klipje is rossz, pedig vannak nagyon jó klipek az albumon, például a Here Comes Revenge videója nagyon kiemelkedő, talán az egyik legjobb Metallica klip, amit láttam, de nekem a ManUnkind videója is tetszik, ami a Lords Of Chaos című filmből van összevágva. A leghíresebb dalok az albumról, a Hardwired és a Month Into The Flame, a kedvencem pedig az Atlas Rise(!). Összeségében én ezt egy nagyon jó albumnak tartom, és szerintem James vokáljai ezen a lemezen a legjobbak.

Hiába az egyik legunalmasabb korszak, azért történtek itt eléggé izgalmas dolgok, főleg James-el. Ugyanis 2018-19 környékén újra bevonult elvonóra, és 2022 végén el vált. Nagyából ennyi szaftos bulvár pletyka volt a Metallica-ról ebben az időszakban, szóval tovább is lépek a következő fejezetre.

Méltó Búcsú (2023-????)  

Elérkeztünk az utolsó Metallica korszakhoz, és ugyanaz a helyzet, mint az 2016-ban. Apukám éli a nyugodt életét, velem pedig az izgalmasabbnál izgalmasabb dolgok történnek, például elkezdtem írni, basszusgitározni, és még el is ballagtam. A Metallica-val is történtek dolgok, hiszen nem csak az új albumot adták ki, hanem egy Európa turnét is bejelentettek, még hozzá egy nagyon érdekeset, hiszen minden városban kétszer játszanak, egyszer szombaton, utána vasárnap, és mind a kettőnél mások az elő zenekarok és a setlist is más. Az elő zenekarok között is vannak érdekes bandák, hiszen ott van köztük az Architects és az Ice Nine Kills is, amik eléggé távol állnak a Metallica-tól, de szerintem ez így működhet, és a Metallica amúgy is szeret érdekes együtteseket elvinni magukkal turnézni, hiszen régebben még a System Of A Down is játszott előttük.

72 Seasons (2023)

A 72 Seasons szerintem az utolsó Metallica album lesz, és ez a lemez tökéletes is annak, mert ötvözi az összes stílust, amiben valaha is megfordult a zenekar, és még maguk a dalok is jók, kivéve egyet. Ez az egy dal nem más, mint a Crown of Barbed Wire. Olyan szinten unalmas ez a szám, hogy azt el se tudom mondani. Egyrészt lassú, amivel nem lenne semmi baj, hiszen a zenekar leghíresebb dala is egy lassú dal, de a Nothing Else Matters az egy ballada ez meg egy sima dal, és még a jó riffek is hiányoznak belőle. nagyából ezek teszik az album legrosszabb dalává a Crown of Barbed Wire-t. A többi dal között viszont nagyon jó szerzemények vannak. Amiket ezek közül ki kell emelni, a Lux Æterna, ami egy abszolút sláger dal, a címadó 72 Seasons, és a You Must Burn(!), amin Robert Trujio énekel, igaz csak egy nagyon kicsi részletet, de énekel. Az album leghíresebb dala a Lux Æterna, a kedvenc dalaim pedig az If Darkness Had A Son, és a Shadow Follow. Mint már mondtam, szerintem ez az utolsó Metallica album, ezt én két dolog miatt gondolom. Egyrészt az életkoruk, hiszen Lars és James idén lettek/lesznek 60 évesek, Kirk 61 és Robert pedig 59, és ha azt nézzük, hogy az utóbbi időkben 8 évente jelentek meg albumok, akkor Lars és James 68, Kirk 69 és Robert pedig 67 éves lenne a következő lemez megjelenésénél, és ilyen idősen már biztos, hogy nem fognak tudni ilyen zenét játszani, és lehet, hogy a záró Inamorata, ami egy doomosabb dal lesz az az irány, ami felé el akarnak menni, de szerintem nem. A másik ok pedig a lemez témája. A korong ugyanis James gyerekkorát foglalja össze, ami miatt az összes harag, amikor elkezdték, és így nem az, hogy nem lenne miről írni, de akkor lehet, hogy egy country lemez születne, amit a Mama Said után James-nek mindenféle képpen csinálnia kell, minimum egyet, de én akár egy EP-vel is megelégszem. Tehát egy tökéletes lezárás, egy mondhatni tökéletes zenekarnak.