Sokak szerint ez a Radiohead legjobb albuma, amit megtudok érteni, hogy miért van így, de én személy szerint nem értek vele egyet, de a top 3-ban nekem is benne van ez az album, az váltakozik csak, hogy harmadik vagy második, mert néha ezt hallgatom többet, néha pedig a Kid A-t, az első pedig állandó, de azt még nem árulom el, hogy melyik lemez, inkább elkezdem fejtegetni, hogy miért lehetne ez a legjobb Radiohead korong.
Az előző róluk szóló cikkemben említettem, hogy általában a zenekarok a harmadik, negyedik album környékén írják meg a legjobban elismert albumukat, ez itt is így történt, hiszen az OK Computer hatalmas siker volt, mind a rajongók, mind a kritikusok körében, amit megtudok érteni, hiszen ez a pszichedelikus és az alter rock tökéletes egyvelege. Már-már azt is hihetnénk, hogy az album címében lévő computer szó azért van ott, mert egy gép csinálta, mert olyan szinten hibátlan ez a lemez, hogy ember nem is csinálhatna ilyet, mondjuk Thom Yorke, Colin és Jonny Greenwood, Ed O'Brien és Phil Selway nem is átlagos emberek, hanem olyan kiváló zenészek, akik tudnak csinálni egy ilyen mesterművet.
Szerintem nagyon fontos a Radiohead-nél az érzelmi "fejlődés" hiszen a Pablo Honey még egy sokkal pörgősebb anyag volt, és voltak rajta egész vidámnak ható ének témák. A The Bends-en elkezdődött a depresszív dalok sokasodása, az OK Computer-en pedig az Electroneering-en kívül az összes ilyen szenvedős, lassú dal, még talán a No Suprises-ben van a legvidámabb zene, de ott az ének az egyértelműen rohadt szomorú. A lassú dalokkal nekem semmi bajom, mert szerintem Thom Yorke-nak mindig is jobban álltak a lassú dalok, mert azokba több érzelmet tud belevinni és szerintem ez az egyik legjobb fegyvere.
Dalok terén hatalmas a konzisztencia, hiszen az összes jó. Nyilván vannak a híres dalok mint a Karma Police, a No Suprises vagy a Paranoid Android (ennek a háromnak klipje is van), de nagy kedvencem még a Subterranean Homesick Alien és a Lucky. A legkülönlegesebb dal számomra a Climbing Up the Walls, hiszen ennek a számnak a végén Thom Yorke elereszt egy szolid post-hardcore-os ordítást, ami rohadt jól áll ennek a dalnak, mert ez egy amúgy is egy rohadtul fura dal, őszintén meg mondom ez az egyik kedvenc Radiohead dalom.
Összeségében ez egy rohadt jó album, top 3 Radiohead albumban simán benne van, csak azért nem top 2, mert nagyon szeretem, amikor egy zenekar megőrül, és ők a Kid A-n teljesen megőrültek, de még az sem a kedvenc albumom tőlük, azt csak később tudjátok majd meg. Egyébként az eredeti tervem szerint minden hétfőn jött volna egy cikk a Radiohead albumairól, amíg ugye el nem fogynak, ezt áthelyeztem szerdára, mert így biztosabban eltudok készülni velük.
