Sajnos még csak most értesültem róla, hogy ez a nagyon érdekes projekt nem csak, hogy létrejött, de tavaly egy albumuk is megjelent. Ez egy svéd/finn supergroup, aminek tagjai a finn dobos Vesna Ranta, aki a Sentenced nevű gothic metal zenekar dobosa volt, amíg 2005-ben fel nem oszlottak, a svéd Victor Brandt basszusgitáros, ő a Dimmu Borgir nevezetű szimfónikus black metal zenekarban játszik, Santeri Kallio, aki az Amorphis billentyűse és ő is finn, a szintén finn Markus Vanhala, aki leginkább olyan melodic death metal zenekarokból ismert, mint az Insomnium és az Omnium Gatherung, és végül Mikael Stanne énekes, aki leginkább a svéd melodic death metal szcénában ismert, hiszen olyan neves zenekarok frontembere, mint a Dark Tranquily és a The Halo Effect, de régebben az In Flames-ben és az egyiki legnagyobb heavy metal zenekarban a HammerFall-ban is megfordult már.
Az album a legerősebb dalokkal kezd. Az első fele csúcs kategória. Olyan slágerekkel van tele pakolva, mint a nyitódal Torn Away, az In Darkness, a Violent Storm és a Behind The Lie. Ezek a daloknak egytől egyig ugyanaz a bevált módszere. Egy nagyon fülbemászó, szinti-erős refrén, egyhangú verzék, és a második refrén után valami meglepő zenei elem, általában leállások. Ami viszont kiemelendő, hogy egyből a nyitódalban van egy gitárszóló, amit mostanában felüdülés hallani, hiába nem szeretem őket.
Amiket még szintén nem szeretek, azok a balladák. Az ötödik dal, a When Silent Speaks egy ballada. Így gótikus külsőbe csomagolva viszont egészen elviselhetőek. Nem úgy, mint az Eurovízióra küldött balladák, azokon nagyon sokat idegeskedtem, eltudjátok olvasni itt. Amiért ez a ballada tud tetszeni, hogy nagyon könnyen lehet kapcsolódni a szöveghez, hiszen eléggé felszínesek a szövegek. Egy nagyon vicces dolog szerintem, hogy az első öt dal mindegyikében elhangzik az alone szó, ami eléggé repetitívvé teszi, de nem csak a szövegek azok, hanem nekem a zene is. Az első négy dal hiába egyenként nagyon jó, együtt egy kicsit eltelít az egész populáris szinti, és a mélyen zsörtölődés a gitáron és a basszeron. Az énekre és a dobra nincsen kritikám, Mikael és Vesna az egész albumon csillognak, bár Santeri is a billentyűkön, csak számomra zavaró ilyen sokáig hallgatni bármilyen szintit.
Az ötödik dal után, viszont eljön a lejtmenet. A The Darkest Night és a Never Look Back egészen felejthető dalok számomra, milyen érdekes, hogy ezekben a dalokban pont nem hangzik el az alone szó... A nyolcadik dal, a The Coldest Heart az egyik legérdekesebb zeneileg. Ez a dal simán felférne bármelyik Type O Negative albumra, nagyon érződik Peter Steele-ék hatása rajta. Én koránt sem hallgattam még elég gótikus zenét, de a Type O Negative kevés hallgatás után is nagyon megfogott, így kifejezetten örültem az ismerős hangzásnak, főleg azért, mert így valami új zenei hozzáállás is keveredett az albumra. A kilencedik dal az Anomalie. Ebben is van egy tök jó gitárszóló, de ezenkívül semmi érdekeset nem mutat fel. A legérdekesebb dal viszont a záró, Alone Together. Ez egy majdnem 8 perces ballada, van benne gitárszóló, ami szinte a dal végéig tart, nagyon tetszik, hogy a szóló beleépül a refrénbe. Vannak benne ilyen mini breakdownok, csak gyorsgitár helyett zongorával megfűszerezve a tipikus breakdown dobolást. Tökéletes zárás ez a kolosszus.
Összeségében nincsen baj ezzel az albummal, nyilván a zenészekre nem lehet kritika, ők tudják mit csinálnak, itt inkább számomra a stílussal van a baj, mert nem lehet máshogy csinálni, mint ahogy ők csinálták. Nem azt mondom, hogy óriási újításra vártam, mert ez végülis csak örömzenélés, annak pedig kiemelkedő, de ha elnézünk a supergroup supergroupságától akkor nem a legjobb lemez, de nem mondom, hogy megbántam, hogy meghallgattam.
Most egy ideig még pótolni fogom a tavalyi elmaradásaim metal téren, mert tavaly inkább más stílusok voltak nálam előtérben, de jelentek meg tavaly kihagyhatatlan lemezek, a következő cikk témája is egy ilyen lesz.
