Öt év után Lady Gaga visszatért a stúdióalbumok mezejére, de még hogyan?! Egy Grammy díjat láthatatlanba oda adnék ennek az albumnak, de valószínű többet is fog kapni.
Igaz, hogy Gaga-nak jelentek meg albumai, mint például a Tony Bennett-el közös Love for Sale, vagy a filmezenei albumjai, a Top Gun: Maverick-hez és a Joker 2-höz, de én ezeket nem tekinteném rendes stúdióalbumnak. Na de a MAYHEM-et már annak lehet, és nem is akár milyennek.
Nagyon érdekes stílus keveredések szerepelnek rajta, amik igazán egyedivé és különlegessé teszik a ezt a lemezt a nem túl izgalmas pop színtéren. Alapból dance-pop műfajból indul ki minden, nagyon elektronika fókuszú az album, de vannak részek, amik teljesen funkyk, vannak gitározások, a brit gitárzenére emlékeztető részek, és igazából a 70-es évektől a modernkorig minden van benne, egy teljes időutazás a korong, mégis teljesen mai és modern.
Az első két dal, a Disase és az Abracadabra még egyáltalán nem utazik az időben, azok teljesen elkülönülnek az album ezen részétől, azok csak úgymond sima dance-pop dalok. Ettől még gigantikus slágerek, és sajnos nagyon sújos dallamtapadást tudnak okozni. Aztán a harmadik dalban, a Garden of Eden-ben elkezdődik az idő utazás, a 2010-es évek popjára hajazó introból egy mai refrénbe megy át, majd a végére beköszön egy nagyon kicsi nyolcvanas évek is. azután jön a Perfect Celebrity, aminek egy rock refrénje van, és az egyik, ha nem a kedvenc dalom a lemezről, aztán a Vanish Into You-ban már a nyolcvanas évek elég erősen ott van, és a végére gitárszóló is kerül bele, csodálatos dal. Aztán ezek a dalok után elindul a funky. Ez a hangulat a következő három dalban megmarad, de ebből a dal trióból a Killah a legérdekesebb. Ezt a dal Gaga a francia dj-vel, Gesaffelstein-al készítette, és a dal első felében elgondolkodtam, hogy ő mit is csinált a dalban, majd a közepe után megérkezett. Egy kilencvenes évekbeli droppal, Leginkább a Harcosok Klubjában tudnám elképzelni azt a részt, de sajnos pontos stílus meghatározást nem tudok adni, mert nem vagyok ennyire otthon az elektronikus zenében.
Az utolsó dalra szeretnék külön kitérni. Ez a dal, a Bruno Marssal közös Die With A Smile, és nagyon nem illik az albumra. Időutazás van benne, hiszen ez is 70-es, de akár régebbi éveket megidéző számomra, de egyáltalán nem elektronikus, teljesen zenekarra van írva, és ha jól tudom eredetileg egy Bruno Mars dal volt, mégis Lady Gaga albumán van rajta. EZ szerintem csak azért van itt, mert rohadt népszerű. Nélküle egyértelműen jobb lenne, hiszen így 14 dalos az album, 53 perces futam idővel, és számomra ez nagyon tömény. Összesen csak kétszer tudtam végig hallgatni, pedig mielőtt írnék egy albumról, minimum háromszor szoktam, de külön részekre bontva tudtam csak a MAYHEM-et hallagatni, mert annyi tartalommal vannak megtöltve a dalok, hogy az teljesen eltelített. Mivel ennyire sok, és ennyire változatos dal van a lemezen elég nehéz kedvencet választani, de ha nagyon muszáj választanom, akkor a Killah-t, a Perfect Celebrity-t és a ZombieBoy-t mondanám.
Összeségében egy jó albumról beszélünk, slágerekkel tele pakolva, ami az egyik legnagyobb hibája is, de úgy gondolom mindenki hallana olyan kritikát a lemezéről, hogy túl sok jó dal van rajta. Még mindig lenne miről írni róla, ezért azt se zárom ki, hogy évvégén még fog is róla.
