Tavaly ünnepelte  a huszadik évfordulóját az A Day To Remember zenekar akik talán benne voltak az első öt olyan zenekar között, akikkel elkezdtem ismerkedni, amikor rájöttem, hogy szeretem a durvább zenét. Így úgy gondoltam, hogy róluk írnom kell egy életutat, és azért is, mert szeretek ilyeneket írni, mert tök érdekes maga a folyamat is, meg a zene fejlődése is.

Eljött ez a csodálatos időszak az évben, szilveszterező fiatalok által előállított hányás hegyek, tűzijátékoktól beszart kutyák, és az év végi listák napja. Mivel előszőr csinálok ilyet, így novemberben elkezdtem rá készülni, csináltam Excel-t meg mindent, összegyűjtöttem 30 megjelenést amikről azt gondoltam jók lehetnek, aztán december közepén abba hagytam, mert én már októberben tudtam mi lesz az a 15 album ami szerepelni fog a listán, végül érkezett egy-két meglepetés, így egy 15+5-ös lista lett, mert nem tudtam elhagyni az eredeti lista szereplőit.

Így van, már egy éve hobbi firkászkodom. Ez azért durva, mert olyan mintha mindig is ezt csináltam volna, egyrészt mert már belejöttem az írásba, és élvezem, hogy néha azt csinálhatom amit igazán akarok, másrészt meg azért mert rohadt hosszú volt nekem ez az év. Mivel már bemutattam sok albumot, meséltem egy zenekarról, ideje már, hogy magáról a blogról is mondjak dolgokat, és a mögötte álló személyről is, tehát rólam. 

Így karácsony alkalmából összegyűjtök nektek egy pár nem tipikus karácsonyi dalt, vagy hát pont azokat, csak nekik a metal feldolgozásaikat. Legfőképp metalcore stílusból gyűjtögettem, szóval kezdődjön a BLEGH-mas. 

Ma lettem tizenötéves, így úgy gondoltam, összegyűjtöm, hogy ez a tizenöt év alatt mik voltak a számomra legfontosabb albumok. A cím most hazudik, mert nem sikerült a tízes határba beleszorítanom magam, így 15 albumot tettem fel a listára, de ez végülis mindenkinek jobb, mert ti többet olvashattok, nekem pedig nem fog fájni azért az öt albumért, amiket le kellett volna hagynom. Ja és még annyit gyorsan, hogy nincsen sorrend a lemezek között, szóval nem is listáról beszélünk, hanem felsorolásról. 

Ma van december 19-e, ami Amerikában az emo-k világnapja. Ezért úgy döntöttem, hogy így a karácsonyi, szülinapi cikk és az év végi összefoglaló előtt még bemutatom ennek a csodás szubkultúra három generációjából egy-egy lemezt. 

December elsején nem csak a tél jött el, hanem az új Lil Lotus album is. Mivel biztos vagyok benne, hogy kevesen ismeritek őt, így bemutatom őt.

Azért választottam ki a német indie-pop zenekar harmadik albumát, mert hétfőn, amikor újra elindultam busszal a csodálatos Tatabánya városába, valamiért Mind The Moon-t vettem elő, és olyan hangulatot teremtett ez az elektronikus, de mégis gitárral teli, népszerű, de mégis egy kicsit elvont zenéjük, hogy azt megfogalmazni se tudom. Legutóbb, az Alcest-el voltam így, tőlük már beszereztem egy pólót, és a hónapan érkezik meg a Spiritual Instict albumuk CD-n (és mellékesen megjegyezném, hogy az a második legolvasottabb cikkem, amit arról írtam, 70 megtekintéssel, ezt nagyon szépen köszönöm). Ez az album is meg van már CD-n, és ha jól tudom, ez volt az első amit magamtól vettem meg, és nem kaptam, ezt sokáig én se értettem, hogy miért van így, mármint nyilván szerettem és hallgattam, de annak nem leltem értelmét, hogy miért volt nekem ennyire szükségem erre az anyagra fizikai formában is, meg úgy alapból miért vagyon annyira elfogult vele kapcsolatban, de ez a hétfői utazás felnyitotta a szemem ezzel kapcsolatban. 

November harmadikán megjelent a Lovecrose általam nagyon várt harmadik lemeze, a Végtelen mint az óceán, amit hiába vártam, azért voltak fenntartásaim vele kapcsolatban, de az összeset felül múlták, sőt vagy két kilométerrel át is ugrották az elvárásaimból épült gátat.

November harmadikán végre kijött a Spiritbox várva várt EP-je, a The Fear of Fear. Nekem nagyon tetszik, bár a szinglik alapján nem feltétlenül hittem azt, hogy nekem be fog jönni ez a kiadvány, de nem így lett, és én ennek jobban örülök, mint, hogy felvettek az iskolába ahová akartam menni.