Tavaly ünnepelte  a huszadik évfordulóját az A Day To Remember zenekar akik talán benne voltak az első öt olyan zenekar között, akikkel elkezdtem ismerkedni, amikor rájöttem, hogy szeretem a durvább zenét. Így úgy gondoltam, hogy róluk írnom kell egy életutat, és azért is, mert szeretek ilyeneket írni, mert tök érdekes maga a folyamat is, meg a zene fejlődése is.

A Blink-182 új albumáról szóló cikkemben is kifejtettem már, hogy fura nekem ilyenkor ilyen zenét hallgatnom, ugyanis nekem az ADTR szinte összemosódott a nyárral, ha megkéne fogalmaznom a műfajt amiben alkotnak, akkor azt mondanám, hogy nyári metal, mert tökre pop punk az egész, csak néha van egy két breakdown, meg durvulás. (egyébként ennek meg van a fordítottja is, a téli metal, például ilyen a Nocturnal Depression nevű depresszív-szuicid black metal, azaz DSBM zenekar, de majd róluk nyáron fogok írni.) 

A zenekar (nem nehéz kiszámolni) 2003-ban alakult, Ocala-ban, ami egy kisebb város Floridában, ami egy megye asszem, sose értettem ezt az amerikai felfogást, na de ez most mindegy is. Az eredeti felállásuk ez volt: Jeremy McKinnon énekes, Neil Westfall és Tom Denney gitárosok, Joshua Woodward basszeros és Bobby Scruggs dobos.

Az eredeti felállásból Jeremy és Neil még mindig benne van a bandában, Woodward pedig 2021-ben lépett ki a zenekarból, de az is megeshet, hogy elküldték, mert kiderült, hogy bántalmazta a volt barátnőjét, és 2017-ben volt egy autóbalesete is, amiben véletlenül megölt egy 24 éves sofőrt. Azt nem sikerült kiderítenem, hogy alkohol befolyása alatt volt-e a baleset alatt, de hiába basszeros "kolléga" remélem, hogy a bántalmazásért már börtönben rohad (és még szépen fejeztem ki magam, persze csak akkor ha igaz, mert ha nem igaz akkor bocs). 

2005 / 2008 - And Their Name Was Treason / Old Record (Indianola)

 Most lehet nézni nagyokat, hogy ez ugyanaz a lemez vagy az első kettő album-e, de ez a kettő korong, az ADTR bemutatkozó anyaga, csak az eredeti verzió 2005-ben jött ki And Their Name Was Treason néven, a felújított verzió pedig 2008-ban Old Record néven. JA, neveken és az album borítókon kívül semmi különbség nincsen.

Szerintem elég jó első lemez lett, érződik rajta, hogy mit akartak csinálni, ugye össze keverni a pop punkot a metalcorral és így létre hozni az easycoret, amit már nyilván csináltak előttük, és ha az internet nem hazudik, akkor a New Found Glory volt az első ilyen zenekar, bár a Reddit nem ezt mondja, de ott minden máshogy van.

Hiába egy egész szolid easycore lemez, azért az eredeti verzión érződik, hogy a producer Andrew Wade hálószobájában lett felvéve. Megnéztem mind a két verzió megtekintéseit Youtube-on tudom, hogy már-már elavult ott zenét hallgatni, de én ezt szoktam meg. A legnépszerűbb dal hatalmas előnnyel a You Had Me At Hello, 523 ezer megtekintés van rajta, ez kb. 100 ezerrel több mint a másodiké. A kedvenc dalaim pedig az A 2nd Glace és a U Should Have Killed Me When U Had The Chance. 

Hiába a nem annyira jó hangzás, és a kezdeti problémák, elég sikeres lett, mert 10 ezer darabot adtak el belőle az első évben világszerte. A nagy érdeklődés miatt le is szerződtek a Victory Records-hoz, amit én őszintén eddig nem is ismertem, de főként emo és pop punk bandákat szerződtettek le, és én nem félek ki mondani azt, hogy egyértelműen az ADTR volt a legnagyobb nevük a Silverstein mellett. 

2007 - For Those Who Have Heart (Victory Records)

A For Those Who Have Heart, nem csak az első Victory Records-nál megjelent albuma a zenekarnak és amin Alex Shelnut dobolt Bobby Scruggs helyett, hanem az első lemez, amit megszerettem tőlük, és ha jól tudom, ez volt az első album, amihez készültek klipek, és így megcsodálhattuk Jeremy McKinnon mozgáskultúráját, amivel ő szerintem igazán ikonikus lett, legalábbis számomra. 

Szerintem itt nagyon eltalálták a két stílus közötti egyensúlyt, ami az előző albumon is meg volt már, de itt valahogy egy másik szintre emelték szerintem. Meg valamiért nekem úgy alapból jobban tetszik ez. Pontosan megmondani nem tudom miért, lehet csak azért tetszik ennyire, mert ezt hallottam előszőr a zenekartól, de ezt nem húzom tovább, és kimondom amire gondolok. Szerintem a The Plot to Bomb The Panhandle egy az egyben megeszi az And Their Name Was Treason-t. 

Az album leghíresebb dala a Since U Be Gone, ami egy Kelly Clarkson feldolgozás. A kedvenc dalaim pedig a The Plot to Bomb The Panhandle és a Fast Forward to 2012. 

2009 - Homesick (Victory Records)

2009-ben jelent meg a zenekar eddigi leghíresebb alkotása, a Homesick. Ezzel az albummal sikerült igazán áttörniük a falat a népszerűség felé, ezt meg lehet állapítani a közreműködők "nívósságából" is, már a producereknél feltűnik két nagy név, ők nem mások mint Chad Gilbert a New Found Glory gitárosa, és a számomra legendás Adam D a Killswitch Engage-ből, aki szintén gitáros. Énekesek terén pedig a legnagyobb név az Mike Hranica-jé aki a The Devil Wears Prada-ból. 

Ezen az albumon is elérték a pop punk és a metalcore közötti tökéletes elegyet, de ezt úgy tették, hogy még az összes dal egy sláger is, elég sok durvulással megtámogatva. Mondhatni a durvulások még durvábbak lettek (amúgy nem), és a refrének még dallamosabbak (ez se igaz), és hiába örülök ennek, de azért még is csak van egy kis keserédesség benne hiszen már Tom Denney nélkül csinálták meg, mert 2009-ben kilépett, és a helyére Kevin Skaff érkezett. 

A lemez tele van ikonikusabbnál ikonikusabb minutumokkal. Egyből ott van a The Downfall of Us All elején hallható dödödödödödöp, de a Mr. Highway Thinking About The End breakdownja, vagy a Have Faith In Me. 

A korong leghíresebb dala egyértelműen a Have Faith In Me (YouTube-On) majdnem 40 millió megtekintés van rajta. A kedvenc dalom pedig az NJ Legion Iced Tea és a Mr. Highway Thinking About The End. 

2010 - What Separates Me from You (Victory Records)

Ennél a lemeznél akkora változás nem történt, szóval újra tudok írni egy kicsit a turnékról. 2010 márciusában végig turnézták Brittaniát az Architects-el, ami szerintem egy rohadt jó turné, és egyértelműen egy álmom teljesülne, ha látnám valamelyik zenekart élőben, és tök jó, hogy láthattam volna őket 2010-ben együtt, csak az a baj. hogy én ekkor csak 2 éves voltam. 

A másik nagy turnéjuk az album megjelenése után volt, szintén márciusban, és ez nem más volt, mint a The Game Changers Tour, a Vans Warped Tour szervezésésben (de az is lehet, hogy megán a Warped Tour-on történt meg ez az esemény, őszintén a négy zenekar néven kívül semmit se találtam róla, lehet hogy meg se történt). Ez a négy zenekar pedig nem más, mint a Bring Me The Horizon, a Pierce The Veil, a We Came Us Romans és természetesen az ADTR. 

Az album zeneileg nem nagyon változott, de nem is kellett, mert megtalálták azt amit kellett, és szerintem két ugyanolyan stílusú albumot kihozni nem feltétlenül baj. Ők itt biztonsági játékra mentek, és így ez is egy k**va jó lemez lett csak nincs nagyon mit írnom róla.

 A leghíresebb dal az albumról, az All I Want, ehhez készült egy klip is, ahol gondolom zenekarhoz közeli zenész kollégák szerepelnek, ahogy egy-egy sort elénekelnek a dalból. Ebben a klipben szerepel a Bring Me The Horizon, Sam Carter az Architects-ből, Winston McCall a Parkway Drive-ból, Matt Heafy és Pete Wentz a Fall Out Boy gitárosa is. Kedvenc dalom a korongról, a nyitó dal, ami nem más mint a Sticks & Bricks.

2013 - Common Courtesy (ADTR Records)

 Ezt az albumot a zenekar, a tízéves szülinapukra írták, így nagyon sok a nosztalgikus elem a lemezen. Például van egy dal, a City of Ocala, ami arról szól, hogy milyen volt ott felnőni és a klip, pedig a zenekar tagjainak a házait mutatja be, vagy legalábbis azokat, ahol felnőttek, az iskolát ahol találkoztak, és azt az épületet, amiben az első koncertjük volt. 

Hiába a sok múltidézés, nem annyira jó ez a lemez. Én tökre örülök, hogy Tom Denney volt gitáros besegített a zenék megírásában és, hogy a klipekben is szerepel, de még a kedvenc tagom jelenléte se tudta meg menteni az anyagot. Ugyanis a végére nagyon repetitívé válik. A durvulások után mindig egy érzelmesebb lassabb dal következik, és ez így megy a harmadik daltól kezdve. Addig, tehát az első három dal (City of Ocala, Right Back at It Again, Sometimes You're The Hammer, Sometimes You're The Nail) a tökéletes kezdés szinte. 

Igazából én ezt egy 8 dalos rövid albumként, vagy hosszú EP-ként fogom fel, hiszen addig értékelhető számomra az album, és onnantól a maradék 5 dalon csak végig szenvedem magam. Mármint azok se rossz dalok, mert külön-külön eltudom őket hallgatni, de mint album úgy nem áll össze. 

A leghíresebb dal a Right Back at It Again, és a kedvenc dalom nem csak az albumról, hanem a zenekartól is, a Sometimes You're The Hammer, Sometimes You're The Nail. 

Érződik az album hangulatán, hogy elkezdtek felnőni, és már nem feltétlenül annyira vidámak mint az elején, de még nem olyan egyértelműen vehető ez ki a lemezből, de majd a következőn...

2016 - Bad Vibrations (Epitaph Records)

Ez az album az első utolsó anyag, ami az Epitaph Records-nál jött ki. Hiába van érdekes kapcsolatom a kiadóval, azért mégis örülni tudok, amikor egy zenekar oda szerződik, így ennek is tudtam örülni, szerintem Bill Stevenson-nal a produceri székben nagyon jó munkát végeztek, és meghallgattam volna még többet ebből a kollaborációból. 

Mint már mondtam, a zenekarból erre az albumra kiveszett a vidámság, de az idegesség mérhetetlen dühösségbe váltott át. Eddig is voltak breakdownok, de most a durva részek tényleg durvábbak lettek. A szövegek is változtak, mert eddig sokszor volt szó a hétvégéről (a Homesick-en volt is egy olyan című dal, hogy Another Song About The Weekend), vagy a szokásos szakítós dalok voltak megszokottak, de most inkább a mentális dolgok vannak előtérben, ami azért elég nagy pálfordulás. A dühük hátterében az is közbe játszik, hogy elvesztették a perüket a Victory Records ellen, amit nem nagyon értettem miért történt, ezért meg se említettem. 

Nekem nagyon bejön ez az ideges ADTR, mert így nem lesz nyári hangulatom a zenéjüktől december végén, hanem ugyanúgy tudom hallgatni mindennap. Sőt, az egyik kedvenc ADTR albumomnak mondanám. A leghíresebb dal a Paranoia, ami nekem is a kedvencem a lemezről.

Ha egy easycore zenekar megkomolyodik, akkor szerintem csak két irány van ahová lehet menni. Az egyik a core iránya, amit most megcsináltak, a másik pedig ugye az easy fél, ami inkább poposabb. Szóval felmerül a nagy kérdés mindenkiben. A következő lemez popos vagy sem? Majd kiderül...

2021 - You're Welcome (Fueled By Ramen)

A komolyodás tekintetével megírták a core lemezt, és most sajnos jön az easy album is. A You're Welcome popos hangszerelésében nem csak annyi van, hogy komolyodtak, hanem az is, hogy a modernebb hangzás felé akartak menni, nagyon megszerették az EDM-et és a rap-et, és megengedték maguknak a szabadságot, nem, nem nyaralni mentek, hanem olyan dalokat írtak amilyeneket akartak. Ezért pop-rock dalokat írtak. Szerintem nem rossz, főleg, ha nem úgy hallgatom, hogy ez ADTR. Ha eszembe van, hogy ez A Day To Remember korong, akkor már nem annyira jó.

Említettem, hogy kedvelik az EDM-et, és közreműködtek is egy dj-vel, méghozzá sz egyik leghíresebbel a műfajból, és ő nem más mint Marshmello. Sajnos a Rescue Me nem karült fel a lemezre, pedig jó volt, és egyértelműen ki lógott volna a korongról és méghozzá felfelé. 

 Az albumon amúgy vannak még durvább dalok, de csak csekély mennyiségben. Ilyen dalok például a Brick Wall, a Last Chance To Dance (Bad Friend), a Resentment és a Permanent. A legnépszerűbb dal a Resentment, a kedvenc dalaim pedig a Bloodsucker Degenerates. 

Mint már írtam korábban, ez az album után Josh Woodard basszeros kilépett (vagy kirúgták), mert szexuális zaklatásos ügyei kerültek felszínre. Ha igaz, én örülök neki, hogy már nincsen benne a zenekarban, ha nem igaz akkor is, mert nagyon unszimpatikus feje van neki. Amúgy róla szól a Last Chance To Dance (Bad Friend) című dal. 

2022 Júliusában kiadták a Miracle című dalukat, ami már visszatér a durvább vonalnak, és én azt már nem is nevezném easycore-nak, az inkább már metalcore. Én nagyon szeretnék egy olyan albumot, ami már nem pop rock, szóval várom, hogy ebben az évben kiadnak-e egy metalcore lemezt, ha igen én nem tudom mit csinálok. Lehet hívő leszek mint ők, mert nekem szükségem van még egy jó ADTR lemezre. 

Ez lett volna az év első Stoned in Paradise cikke, még a hónapban várható még egy ADTR cikk, ami a (szerintem) sorozat következő része lesz, ahol az Ocala-i zenekar albumait rangsorolom, egy tripla Green Day jubileumi adás, amiben az új album bemutatója is benne lesz, emellett még a Bring Me The Horizon és az A Király Halott új albumainak bemutatói lesznek elérhetőek. Na pá!