November harmadikán megjelent a Lovecrose általam nagyon várt harmadik lemeze, a Végtelen mint az óceán, amit hiába vártam, azért voltak fenntartásaim vele kapcsolatban, de az összeset felül múlták, sőt vagy két kilométerrel át is ugrották az elvárásaimból épült gátat.
Lovecrose ugye ezt az old-school metalcoret játssza, leginkább a Killswitch Engange és az As I Lay Dying stílusát érzem a legközelebb hozzájuk. Ilyet annyira sokan nem játszanak itthon, én most fejből csak őket, meg a Magor zenekart tudnám mondani, akik ennek a gyönyörű szépen kifejlődött műfajnak inkább a gyökereihez nyúlnak vissza, mintsem a népszerűbb irányzatokhoz.
Amiért volt egy kicsi aggodalom bennem ezzel az albummal kapcsolatban, az maga a stílus volt, mert már a kétezres években eljátszották szinte mindenhogyan, de nekik sikerült egy olyan keveréket megteremteni a metalocre és néhol a deathcore között, ami az idei egyik legjobb magyar albummá. Az lemez továbbá tele van fogós refrénekkel, nagyon jó és durva breakdown-okkal, egy nem kicsti repetitív riffekkel, de ez maga a műfaj miatt van.
A korong legkiemelkedőbb dala számomra egyértelműen a Taposol, ami tényleg rohadtul kitűnik a lemez dalai közül, hiszen ez a szám teljes mértékben deathcore, egy tiszta hang nincs benne, és ez a dal kapcsán említeném meg, hogy a hörgős énekes Márk mennyit fejlődött. Én sokszor megnéztem, hogy van-e közreműködő bizonyos dalokon, mert eddig nem csinált ennyire durva hangokat, mint fönt, mint lent. De emelett még nagyon szerettem a Rossz utakon-t, a Szemvillanás-t és a Létezned kell-t, meg nyilván ezek mellett a beillesztett dalt, a Mosson el mindent is.
Az év végi tizenötös listán (ami az ebben az évben megjelent legjobb albumokról fog szólni), biztos, hogy helye lesz, szerintem még a top öt környékét is meg közelítheti, hiszen az 2023-as magyar lemezek közül ez benne van a top háromban, a Blind Myself és Áron András szóló albumával egyetemben.
