Mai albumunk, az angol metalcore csapat, az Asking Alexandria negyedik albuma. Én ezzel az albummal ismertem meg őket, 5 évvel a kiadása után, és mivel ma lett 7 éves a lemez, ezért pont ezt választottam bemutatásra, bár nem hiszem, hogy annyira sok ember ne ismerné, hogy be kelljen mutatni, de azért megteszem.

Az album nagyon érdekes körülmények között jelent meg, hiszen az első három albumon Danny Worsnop énekelt, aki alapító tag is egyben, de 2015 elején Danny másodzenekara a We Are Harlot bejelentette az első albumuk megjelenését, ekkor a zenekar gitárosa, szövegírója és zeneszerzője Ben Bruce, aki szintén eredeti zenésze a bandának, összeveszett valamin Danny-vel, nem tudni min, de a nagyérdeműnek azt mondta, hogy az énekes szíve már nem csak az Asking Alexandriáé, amit én nagyon viccesnek találok, mert Ben-nek is van szólóprojektje, tehát az ő szíve se teljesen az Asking-é. A volt vokalista helyére egy ukrán énekest hoztak, Denis Stoff-ot. Denis már csinált AA feldolgozásokat az akkori YouTube csatornájára, és azok alapján döntött úgy Ben Bruce, hogy ő kell nekik, mert az énekterjedelme nagyobb, mint Danny-nek.

A korongon 12 dal van. Nagyon jól kezdődik a lemez, az első két dal a Let It Sleeps és a címadó The Black, szerintem a legjobbak az egész albumon, nagyon jó metalcore dalok egy kis elektronikával fűszerezve és Denis torokszaggató üvöltéseivel, nem véletlen, hogy ezekhez készült is klip, de még ott van a Just A Slave To Rock n’ Roll, ami a címéből is árulkodik, rock n’ rollos riffekkel fűszerezett metalcore dal, benne egy meglehetősen durva breakdownnal, és ott van a Sometimes It Ends, ami mint az első két szerzemény egy jó metalcore dal. A 12 dalból, engem csak ez a 4 tudott lekötni, a többi, vagy csak háttérzajként jó, mint az Undivided, I Won’t Give In, Circled by the Wolves vagy a We’ll Be Ok ezekre nem mondanék semmi többet, de vannak még unalmas vagy kifejezetten rossz dalok is. A The Lost Souls számomra egy nagyon stílustalan dal. Egy kislányos énekkel kezdődik, amitől azt hittem, hogy ez egy haloween-os szám lesz, amint rá nem kezdett Denis ó-zásra, ahelyett, hogy megint torkaszakadtából üvöltözni nem kezdett volna, mint a Let It Sleeps-en, de az első verze meg megint tovább viszi azt a hangulatot, amit az intro elkezdett, az óóó-ig, ami egészen a refrénig tart, ami megint ilyen tábortűzcore hangulatot ad. Tudom, tudom, hogy nem tudod elképzelni azt, hogy mi is lehet az a tábortűzcore, de szerencsédre elmagyarázom neked. A tábortűzcore, azt én olyan metalcore zenének gondolok, ami tele van ózással, és az egész olyan mintha egy gólya táboron hangzódna el, nyilván egy tábortűz körül, és általában olyan dalok ezek, amiket mindenki tud énekelni második hallásra. Ilyen stílusú dal az I Won’t Give In is, de az legalább végig ilyen és így nem kelt bennem frusztrációt a hallgatása. A többi rosszabb dal, csak szimplán három számomra nagyon unalmas balladás dal, név szerint a Send Me Home, Here I Am és a Gone. A Gone a három közül a legkülönlegesebb, mert ezen nem az énekes Denis Stoff énekel, hanem Ben Bruce, és lehet, hogy ez miatt nem tetszik nekem ez a dal, mert valamiért nagyon nem szeretem Ben látványát, de a hangját sem tudom befogadni.

Akármennyire nem szimpatikus Ben Bruce, egy egész fejezetet rá áldozok, hiszen ő írta az összes szöveget, és megkell hagyni, hogy nem végzett annyira rossz munkát. Például a Gone szövege egy kicsit nyálas (sőt nagyon), de tök jó gondolatok vannak benne a halálról, ugyanúgy, mint a címadóban, bár abban van némi Isten keresés is, és a Let It Sleeps is pont ugyanilyen szöveggel rendelkezik. A tábortűzcore miatt megemlítettem ugye a gólya táborokat, de az albumon olyan szövegek vannak amik inkább egy utolsó nyolcadikos osztálykiránduláson állnák meg a helyüket, mert arról szólnak, hogy mennyire összetartó közösség az Asking és közönsége. Ilyen dal az I Won’t Give In, Undivided és a The Lost Souls, de ott van a Just A Slave To Rock n’ Roll, ami magáról a rocksztárságról szól, a Sometimes It Ends, ami ezt az egész Dannys ügyet beszéli el. A szövegeknek szerintem a legnagyobb hibája az az, hogy nagyon sok benne a fuck, fucker, motherfucker és a többi ilyen szitokszó, ami a zenekar korábbi szövegeiről is elmondható, de az ennél egyel régebbi From Death to Destiny-n már nagyon kevés volt belőlük, és nagyon értelmes és egyben érzelmes strófák születtek, és az a lemez zeneileg is kísérletezőbb volt, amíg ez a korong mint szövegileg, mint a zenéjében sokkal sablonosabb.

Ezért nem mondanám, hogy ez az Asking Alexandria legjobb albuma, de az tény, hogy számomra is a kiemelkedőbbek közé tartozik, mert Denis az egész lemezen sziporkázik, csak a zene nem mindig hozta a Denis színvonalát szerintem, de sokáig nem is kellett már nekik, mert a The Black-hez tartozó turné után Denis haza ment Ukrajnába, és amikor a Send Me Home klipforgatására vissza akarták hívni őt Amerikába, nem érték el. Ben nagyon sokat próbálkozott, míg az ukrán vokalista csak annyit válaszolt, hogy: „Addig nem létezik az Asking Alexandria, amíg nem kapom meg, ami jár nekem.” Így pont kapóra jött, hogy a banda kibékült Danny-vel, és vissza is tért az Asking-hoz, de már nem hörgött annyit, és a metalcore-os sablonokat is elhagyták, és elkezdtek hard rockot játszani. Szerintem az újabb Dannys korongok is nagyon jól sikerültek, én kifejezetten kedvelem őket, sőt a Like A House On Fire az egyik, ha nem a legjobb albumuk.