A nem tervezett egy hónapos pihenőm után, most megpróbálom újraéleszteni a blogot. Visszatérésként bemutatom nektek a brit Sleep Token legújabb Take Me Back To Eden című albumát. A Sleep Token egy avantgarde zenekar. Nem avantgarde black metal vagy valami ilyesmi, csak simán avantgarde zene, hiszen annyira újító a zenéjük, hogy nem kell semmilyen skatulyába beleerőszakolni őket, és ha jó a muzsika nem is számít szerintem. Én a bandát Will Ramos miatt ismerem, aki már többször is feldolgozott Sleep Token dalokat, így tudta meg szinte mindenki, hogy ő énekelni is tud, na de most ne a hullámos hajú disznó-imitátorról beszéljünk, inkább erről a csodás albumról.

A lemezen 12 dal van. a legtöbb 4 perc fölött van, ami az egyik legnagyobb hátránya, hiszen így nagyon tömény, főleg úgy, hogy majdnem minden dalban van vagy 3 stílus összegyúrva, de kettő minimum. A Chokehold című dallal kezdődik a korong, ami egyből egy 5 perces dal. Ilyen R&B-s introval indít, és amikor már azt hinnéd, hogy jön a refrén, vagy még egy verze, egy breakdownnal lerombolja az egészet. A második verze folytatja az intro és az első verze hangulatát, majd a breakdown egy refrénné fejlődik, hiszen a durva gitár mellé jön a dob meg a basszus és az énekes Vessel is ráénekel, és a végén Vessel egyet  varázsol. Akkorát énekel, hogy január 6.-án (a dal megjelenése után egy nappal) Ariana Grande és minden pop énekesnő valaha bejelentették, hogy visszavonulnak, mert soha nem fognak olyat csinálni, mint Vessel. A második dal a The Summoning címet kapta, és 6 perces. Ez egy durva riffel kezdődik, egy angol kifejezés illik rá a legjobban, amit Nik Nocturnal youtubertől tanultam, ez nem más, mint a chunky. Ezt egy mondhatni Sleep Token-es óriási ívű refrén követi, ami után jön egy nagyon jó szóló majd breakdown. A break után még egyszer eljátsszák a refrént, és utána van egy ambientes leállás, ami után számíthatnánk arra, hogy lesz még egy refrén vagy estleg egy záró breakdown, de nem, a helyes megfejtés a jazz orgia. Ez a kicsit több mint egy perc alapján hozták létre a sex metal elnevezést, amit az olyan metal dalokra használnak, amik jazzes vagy R&B-s elemeket hordoznak magukkal, gondolom. Ilyen dal a következő Granite című dal is. Itt szinte végig megy a funky-s R&B, és a végén jön a breakdown, és annyira sex metal, hogy a kommentekben volt, aki leírta, hogy a párjával mostantól csak akkor hajlandó bármit is csinálni, ha ez a dal szól közben. A negyedik, Aqua Regia című dal egy jazzes pop dal szerintem. Nincs a végén breakdown vagy igazából bármi, ami miatt metalnak lehetne hívni, tehát a sex metal kategóriába nem illik bele. Talán ez az egyik leggyengébb dal a lemezen, és még ez is rohadt jó, és amikor az egyik leggyengébb dal is elképesztő, akkor lehet tudni, hogy az egész kiadvány egy mestermű. A következő dal már nem 3 perc 45 másodperc hosszú, mint az előző kettő, hanem egy 5 perces nóta. Ez a szám nem más, mint a Vore. Nagyon durva disznólkodással indul, amit egy Sleep Token-es refrén követ, majd egy ambientes verze, és ezt a kört még egyszer megcsinálják, majd az ambientes rész után jön a breakdown. Sokat azt mondták rá, hogy blackgaze stílusú, én ilyen műfajt eddig nem ismertem, vagy legalábbis azt hittem, mert az Alcest nevű zenekart ismerem, akik ilyen zenét csinálnak és hallgatom őket, de semmi egyezést nem véltem felfedezni a kettő közt, lehet, hogy a francia általam avantgarde black metalnak vélt zenekar régebben csinált ilyen blackgaze zenét. És mivel a stílusról érdemileg nem tudok nyilatkozni elmagyarázom Bring Me The Horizon korszakokkal. A kezdés olyan durva, mint az első deathcore albumok egyike, a refrén ugye hatalmas ívű, és az ambientes rész szinte ugyan olyan, mint az Amo-n szereplő „i apologise if you feel something” című dal. A breakdown-on pedig nincs mit magyarázni. Az Ascensionism a következő szerzemény, ami egy 7 perc hosszú dal. Egy sima zongorás balladának indul, aztán átmegy trapbe, majd jön egy uplifting, ami nem biztos, de, egy általam kitalált kifejezés, arra a breakdown hatású megoldásokra, amik inkább felemelő érzést keltenek, és nem egy durva atmoszférát adnak, mint a breakdownok, de nem sokáig élvezhetjük a felemelést, mert jön a breakdown, és ezek után jön egy hatalmas riffdown-nal (olyan, mint a breakdown, csak nem durvulás van a gitáron, hanem riffelés) egybekötött refrén szerűség. A következő Are You Really Okay? című dalnak néztem meg egyedül a szövegét, mert a cím alapján ez keltette fel egyedül az érdeklődésem, és megérte, mert egészen elképesztő milyen jó szövege van. Vessel a szövegben felteszi neked E/1-ben, hogy tényleg jól vagy-e, és meggyőz arról, hogy változtass, és hogy készen állsz rá. Nem nekem szól ez a strófa, de mindenképpen egy nagyon szép üzenet, és aki szarul van, megér egy hallgatást, mert szerintem eléggé sikeres módszer lehet ez a gyógyulásra. Az Are You Really Okay? után jön a The Apparition. Igazából ez is a szokásos rendszerrel operál. Lassú egy gitáros kezdés, trapes rész, majd a végén a breakdown. Itt a nyolcadik dalnál ez már inkább unalmas, mint zseniális, és az sem segít ilyenkor, hogy ez a dal után jönnek a gyengébb dalok. A DYWTYLM és a Rain számomra annyira semmit mondó, hogy az szavakba nem önthető, mert tényleg nem adnak semmit. Kettő dolgot érzek ez a két dal iránt, hallgatásuk közben mérhetetlen unalmat, és utána haragot, hogy miért kellett ezt az albumot elrontaniuk. A címadó és a záró Euclid próbál segíteni a hangulaton. A Take Me Back to Eden a szokásos műfajokat dolgozza fel, a megszokott felépítésben, csak nyolc percben. Amikor megláttam, hogy ez ilyen hosszú nagyon elkezdtem izgulni, hogy nehogy elrontsák, és majdnem sikerült, de két dolog mentette meg. Egyrészt a „When we were made, It was no accident” sor idézése, ami a legelső sor az albumon, és ez lefoglalt, és így nem tudtam figyelni a zenére. A második jó dolog az a végén a breakdown, ami miatt újra figyeltem a zenét, mert a szokásosnál jóval durvább volt. Az Euclid pedig az egyik legjobb dal az albumon. Nincs benne sok műfaji keveredés, ami így utolsó dalnak szerintem nagyon komplex lett volna, csak egy lassabb ballada szerű dal, de nem teljesen lassú és ballada. A végén van egy hatalmas refrén, ami miatt pozitív emlékként maradt meg ez az album, mert elfelejtette velem a DYWTYLM-et és az Rain-t.

Összeségében nem annyira rossz ez a lemez, sőt egész jó. A jelzőkkel, amikkel illettem az albumot, tökéletesen jellemzik a hangulatom, hiszen ez elején azt gondoltam, hogy ez a legjobb album, ami valaha megjelent, és hogy Vessel a világ legjobb énekese. Az Aqua Regia-nál már megingott a bizalmam, de hamar visszajött, és az Are You Really Okay? után már nagyon negatívan álltam hozzá, amely nézőpontot csak az utolsó dalnak sikerült megváltoztatnia. Amint már leírtam, jó ez az album, de nem annyira, mint amennyire a sok hype miatt számítani lehet. Megérdemli a hypeot? Teljes mértékben, de szerintem , mint már sok más szerzeményt, ezt is sikerült elrontania a nagy felhajtásnak. Ha nem szkeptikusan állsz hozzá, te is simán lehetsz ekkora rajongó, ahogy én is elkezdtem rajongani érte. Ebbe a hibába többször is bele esek, (pl.: az Invent Animate album) de most átgondoltam a helyzetet, és volt is rá időm, bár én se tudtam, hogy kivettem egy hónapos szabit, de így nem lett a blogból újra egy rajongói oldal, hanem egy szerintem átgondolt, és jól kifejtett véleményt tudtam formálni saját magamtól.

A következő cikk tartalmát még nem tudom, és még az is lehet, hogy videós formátumban lesz megtekinthető YouTube-on. A bizonytalanságom ellenére most nem kell majd egy hónapot várni a következő bármire, mert mostantól karácsonyig nincs megállás.