Mit hallgattam a hónapban? (Mára már Havi Hatos a címe, a Heti Hetes után szabadon)

Február

Sziasztok drága olvasók! Úgy gondoltam, hogy az egymáshoz közel kerülés érdekében, behozok még egy rovatot a megszokott bemutatók és a Fekete Rovat mellé. Ebben az írás sorozatban-ahogy a neve is állítja-olyan albumokat mutatok be röviden, amit az unalmas hétköznapokon hallgatok szívesen. Úgy tervezem, hogy minden hónapban felsorolok három számomra érdekes, új megjelenést és három általam hallgatott korongot.

Too Close To Touch-Nerve Endings (2015)

Ez a 2013-ban alakult Kentucky-i zenekar debütáló albuma. Post-hardcore zenét játszó bandáról van szó, amely stílust én saját elnevezésem alapján emocore-nak szoktam nevezni. És ez az emocore szó tökéletesen jellemzi a muzsikájukat, hisz metalcore zenére az énekes Keaton Pierce meglehetősen magas hangon énekel és ordibál, és ezért a nyávogós hangja miatt lehetne ráfogni az emo jelzőt. De nem csak zenéjükre, hanem szövegeire is rálehetett illeszteni az emóságot mert leginkább szerelmes dalok vannak ezen az albumon, de szerencsére a következő albumaikon már nem csak ilyen típusú strófákat írt az énekes. Az én kedvenc dalaim a lemezről, a címadó Nerve Endings és a Relentless, azért, mert ezek nem szerelmes dalok és így számomra élvezhetőbbek. De ott van a Someday, ami egy szakítós szám, de vidámabb hangvételű, ezért számomra sokkal befogathatóbb. Bár én szerettem nagyon Keaton hangját, mert így nagyon könnyen adott át érzelmeket számomra, de sajnálatos módon tavaly márciusban 31 évesen elhunyt. Nyugodjon Békében!

Xandria-The Wonders Still Waiting (2023)

A német szimfonikus metal zenekar feltámadása ez a lemez, hiszen a gitáros és fődalszerző Marco Heubaum körül teljesen kicserélődött a felállás. Érkezett a bandába egy új dobos, gitáros, basszusgitáros és egy új csodálatos énekesnő Ambre Vourvahis. Én nem ismerem ezt a műfajt, ezért nem tudom, hogy mekkora baromságot mondok. De szerintem kiemelkedik a szcénából Ambre azzal, hogy ő egyszerre hörög és énekel is. Mint az előbb írtam, nem hallgatok ilyen zenét, leginkább metalcoret, deathcoret és modern metalt szoktam hallgatni, tehát elég távol állok a szimfonikus metaltól. És nem is kerültem közelebb hozzá ezzel az albummal, úgy vagyok vele, mint a black metallal. Még mindig rühellem, de van egy jó album, amit talán még meghallgatok egy párszor, majd elfelejtem. A lemezen is csak a klipes dalokat tudtam élvezni, mert volt mi elvonja a figyelmemet a zenéről. De ha hallgatnék ilyesfajta muzsikát, akkor biztos kedvelném, mert vannak rajta jó dalok, csak nem hozzám szólnak. Egyetlen dal volt rajta, amit én is megtudtam kedvelni és nem klipes, ez pedig nem más, mint Mirrror of Time. És ezt is azért, mert több ordibálás van benne, mint a többibe. Összeségében nem volt rossz album, de a zene nem okozott maradandót számomra, csak Ambre Vourvahis látványa.

Darko US-Oni (2022)

Mint ahogy az előző blokkban is említettem, szoktam deathcoret hallgatni, és ez az egyik új kedvenc albumon ebből a műfajból.  A Darko egy két tagú zenekar. Tom Barber, a Lorna Shore alapítója, aki mára már a Chelsea Grin nevű bandában énekel az egyik tag, aki itt is a vokálokért fele, a másik tag, Josh Miller az Emmure metalcore zenekar volt dobosa, aki mára már a Spite nevű deathcore zenekarban dobol. Én Tom Barbert ismertem már korábban is, de Josh Millert nem, és a volt zenekarát sem ismerem, a Spite-ot ismerem, de nem tudtam, hogy ő a dobosuk. De, amit ő itt csinál az elképesztő. Mint dobon, mint gitáron nagyon gyorsan és technikásan játszik. De a zene komplexitása mögött Tom se marad le, mert elképesztő, amit a hangjával csinál. Az album tele van zeneileg súlyos, nagyon durva dalokkal, de amiért szerintem nagyon különleges ez az album, az az ahogyan megteremtették az egyensúlyt, a hallgathatóság érdekében. Ők nem 15 dal helyett csak 12-t tettek a lemezre, hanem beletettek nyugottab, pop-os, ambient-es dalokat, mint például, az Infinite Beauty és a címadó Oni-n Tom énekel, de a Come Home című dalon a Dayseeker énekese Rory Rodríguez dalolászik, de mellette még olyan közreműködők vannak az albumon, mint Ryo Kinoshita a Crystal Lake nevezetű metalcore együttesből, Taylor Barber a Left To Suffer című deathcore zenekarból, akinek semmilyen köze nincs Tom Barberhez. Szerintem megéri meghallgatni azoknak, akik szeretik a deathcoret, mert nem fognak csalódni!

In Flames-Foregone (2023)

A legtöbb új megjelenésről, amiről most írok elmondható, hogy nem hallgatom rendszeresen az adott műfajt. És ez így van a svéd In Flames-nél is. Sosem hallgattam melodic death metalt. De ennek a műfajnak sokat köszönhetek, hiszen ezt gyúrták össze a hardcore-ral és ebből lett a metalcore. Bár az In Flames már rég eltávolodott a göteborgi metaltól, de bizakodóan indultam neki a hallgatásának, mert azt olvastam, hogy ez lett a visszatérő albumuk az eredeti műfajukba. És ez az állítás igaznak bizonyult, mert vannak rajta melodeath dalok. De még megtalálhatók a lemezen a váltás utáni dalok is, tehát nem teljesen, de visszatért az In Flames. Szerintem tökéletes album, arra, hogy ezzel ismerje meg valaki a zenekart, mint ahogy én is tettem. Hiszen mind a két korszakból kapunk egy kis ízelítőt. A melodikus death metalos vonalon a Meet Your Maker a legjobb dal szerintem, vannak benne jó durvulások, szerintem a legjobb refrén 2023-ban és egy jó gitárszóló, és úgy mondom erre a szólóra azt, hogy jó, hogy én amúgy nem is szeretem a szólókat. A modern metalos dalokból a Pure Light Of Mind az én favoritom. Bár én ezt összeségében egy jó albumnak tartom, de a 10. dal után elfogy belőle a lendület és a kreativitás is. Hisz a tizedik dalnak az a címe, hogy A Dialogue in B Flat Minor. Lehet, hogy ez csak egy vicc volt, de szerintem nem. De most komolyan ki ad ilyen címet egy dalnak?  Az Electric Callboy-on és a többi paródia zenekaron kívül természetesen. Lehetett volna egy tök jó tíz dalos album, de így, hogy 12 dalos lett a vége élvezhetetlen számomra, de akik hozzám hasonlóan nem ismerték az In Flames munkásságát, azoknak ajánlom ezt az album meghallgatását.

Imminence-Turn the Light On (2019)

Mint ahogy már mondtam, legfőképp metalcoret, deathcoret és modern metalt szoktam hallgatni. Ma már volt egy deathcore album és egy olyan amire ráfogható a modern metal. Innen már nem nehéz kitalálni, hogy ez egy metalcore lemez. Nem is akár milyen. Hiszen a svéd Imminence 2019-es Turn the Light On című szerzeménye, nem csak léleksimogató szövegeivel, hanem az elcsépelt, unalmas metalcore zenébe, behozták a hegedűt, és így izgalmas zenei megoldásaikkal is kitűnnek a szcénából. De hát a svédektől ez el is várható. Valamiért ezek a skandinávok mindig kitűnnek a zenéjükkel. A lemez 13 dalos, de nem fárad el a végéig, számomra. Van benne egy átvezető szerű dal, a Death of You, de nagyon jó szövege van, és mivel mostanában odaszoktam figyelni az angol szövegekre is, ezért ez sem volt számomra egy unalmas nóta.  A korong elég erősen kezd, hisz az első 5 dal mind tökéletes. Név szerint ez az öt dal az Erase, Paralyzed, Room To Breathe, Saturated Soul és az Infectious. De az album végén lévő két dal is nagyon kiemelkedő. Az egyik dal a Lighthouse, ami egy kicsit lassabb metalcore dal, a másik a Love & Grace, ami egy szintén lassú zongorás ballada. Én minden olyan metalcore hallgató embernek ajánlom ezt az albumot, aki már egy kicsit kezdi unni az átlagos dalokat, és keresi azt a kis pluszt, ami miatt a túlzsúfolt szcénából simán ki lehet tűnni, mert az Imminence egy ilyen zenekar. És Eddie Berg személyével egy olyan énekessel lett gazdagabb a szakma, aki nagyon kreatív zeneileg, kiválóan énekel és hörög és még hegedülni is tud.

HOST-IX (2023)

A HOST számomra, az egyik legizgalmasabb projekt 2023-ban. Hiszen ez a goth metal/death doom metal Paradise Lost gitárosa, Greg Mackintosh és énekese Nick Holmes új dark wave zenekara. A név választás nem véletlen, hisz az anyazenekarnak van egy azonos című albuma, ahol ugyan ilyen zenét játszanak. És így több mint 23 év után visszatértek ehhez a stílushoz. De mit is takar a dark wave mint stílus? Őszintén nem tudom, de az album a 80-as évek dance pop stílusát keveri a goth rockkal. Vannak olyan dalok, mint például a My Only Escape, ami teljes egészében 80-as évek, de vannak olyanok is mint a Wretched Soul vagy a Hiding From Tomorrow, amik teljesen goth rockosok. Mint már említettem, én nagyon vártam ezt a lemezt, és nem csalódtam benne. Az összes dal nagyon jó és profi. De, ami a legjobb a korongban az az, hogy a klipes dalok egyáltalán nem emelkednek ki, és ugyanolyan szinten vannak élvezhetőségben, mint a többi szám. Az albumot legfőképp azoknak ajánlom, akik szeretik Nick Holmes munkásságát, mert ők most sem fognak csalódni. De tetszhet azoknak is, akik két death metal album után vágynak egy kis nyugisabb zenére, vagy akik csak simán ki akarnak kapcsolódni.

Számomra nagyon jó hónap volt a február zeneileg, de azért remélem, hogy márciusban több nekem is kedvező album fog megjelenni és írhatok rendes kritikákat, mert a mostani új megjelenésekről utána nézés nélkül nagyon keveset tudtam volna csak írni. Márciusban már van kettő új megjelenés, amikről először csak a hónap összefoglalóban fognak feltűnni, de utána várható belőlük rendes cikk április elején. Március közepéig személyes listákat fogok csal publikálni mert minden előre betervezett bemutató csak a hónap végén lesz aktuális. És nagyon remélem, hogy áprilisban már nem e-mailon keresztül kell elküldözgetnem az írásaimat, hanem elindíthatom a blogomat. Szorítsatok érte addig is sziasztok, találkozunk tavasszal.