Április számomra eléggé rosszul kezdődött, hiszen beteg voltam, és még az íráshoz való kedvemet is elvesztettem, de legalább elindult a blog és annak Instagramm oldala, ami örökké nagyon nagy mérföldkő marad számomra. Na de kezdjünk is bele az áprilisi hónap általam hallgatott albumaiba. A megszokott módon három új megjelenést és három korábban megjelent lemezt vagy EP-t mutatok be.

Spiritbox-Eternal Blue (2021)

Ez a kanadai metalcore/progresszív metalcore zenekar első albuma. Én viszonylag későn hallgattam meg ezt a lemezt, de már értem, hogy miért volt körülötte ekkora felhajtás. A Spiritbox zenéje egyszerre szép, dallamos és nagyon durva. Elgondolkodtató és könnyed. Hörgős verzékkel és nagy ívű refrénekkel van tele az album, kivéve egy-két dalt. Az énekes Courtney LaPLante elképesztő mit csinál az egész korongon. Megmutatja, hogy tud gyönyörűen énekelni, és azt is, hogyan tud ordibálni, de ez nem olyan kiabálás, mint amit anyukám szokott csinálni amikor majdnem elkések iskolából, hanem Courtney a pokol bugyraiból hoz fel hangokat, de ő sem érne sokat férje nélkül, aki a gitáros a zenekarban. Mike Stringer tehetsége egyenlő szinten van Courtney-ével, ami a legkáprázatosabb ebben a zenekarban, mert azért két ekkora mágust ritkán fúj össze a szél, de a többi tag is kiemelkedő munkát nyújt a lemezen. Nekem a kedvenc dalaim a Silk In The Strings, ami az egyik legdurvább dal az albumon szerintem, a Secret Garden, ami pedig az egyik legszebb dal a lemezen, csak a Constance előzi meg. A harmadik kedvelt dalom a Halcyon, amiben egyszerre van jelen a durvulás és a szépség. Mára már annyira megszerettem ezt a dalt, hogyha alapítok egy zenekart, erről a számról fogom elnevezni azt.

Metallica-72 Seasons (2023)

Azthiszem ezt a zenekart senkinek sem kell bemutatni, de azt azért elárulom, hogy ez a Metallica tizenegyedik albuma. Én a többi lemezüket nem hallottam még soha, amikor ez az korong bejelentésre került, tehát apukámmal összeültünk és két hónap munkájába telt, de végig hallgattuk a diszkográfiájukat. Májusban tervezek egy teljes cikket a Metallica-ra áldozni, ahol az összes albumról írok. Nekem a lemez nagyon bejött, főleg a nyitó és címadó 72 Seasons című dal, de a Shadows Follow is nagyon tetszett. A leggyengébb dal szerintem egyértelműen a Crown of Barbed Wire, amiben egy kiemelkedő pillanat sincs, maximum a szóló mert annyira rossz, hogy az már maradandó élményként maradt meg bennem. A legviccesebb vagy inkább legironikusabb dolog, az az, hogy lehet hallani, hogy James nem iszik, mert amikor iszik, akkor van egy kis karc a hangjában, ami most nem volt, de e nélkül is jó volt az ének a teljes korongon. Mivel már mindenki meghallgatta gondolom, aki akarta így ezt nem mondom, el csak annyit üzennék a Metallica-nak, hogy szerezzetek jobb animátorokat, mert az animált klipek nézhetetlenek.

Nocturnal Depression-Spleen Black Metal (2015)

Hát igen, eljött az idő, amikor a pózer köcsög elkezd black metalt hallgatni. Mondjuk ez nem teljesen black metalt, hanem depresszív szuicid black metal, az az DSBM. Még magam sem tudom, hogy miért kattintottam rá arra a DSBM összeállításra, amit bedobott a YouTube, és azt főleg nem, hogy miért nem kapcsoltam ki egyből, de mára már rájöttem, hogy azért nem, mert erről az albumról a címadó Spleen Black Metal című dal volt az első ebben az összeállításban. A francia együttes zenéjét álltalában ugyanaz jellemzi, mint a sima black metalt, tremolók, blast beatek és tipikus blackes károgás, csak a szövegek témája egy kicsit sötétebb, és a világfájdalmakról szólnak. Egy dal van, ami eltér ettől a zenei sémától, ez pedig a címadó Spleen Black Metal, ami olyan, mint egy doom zene, hegedűkísérettel, csak az énekes ugyanúgy károg. Nagyon tetszik nekem ez az album, és lehet, hogy ezáltal jobban belemerülök az extrém metál világágba. Kíváncsi vagyok a zenekar további munkájaira, ha lesz valamelyik albumuknak évfordulója, szerintem még írni is fogok róla, egy teljes cikket.  

Roe Kapara-I Hope Hell Isn’t Real (2023)

Ha az előző album műfaját nem szoktam hallgatni, akkor ezt főleg nem. Sőt kifejezetten rühellem is ezt a gitárral játszott pop zenét, amit ha nagyon kedves akarok lenni nevezhetnek indie-nek is, de mindegy hogy hívom, nem tetszik, és ez az album is bizonyítja, hogy az Epitaph Records ideje kezdd lejárni, és mindenféle pop szutyok bekerülhet ebbe a neves kiadó karjai közé. Az a legjobb ebben az EP-ben, hogy rövid, összesen 7 dal van rajta amiből az egyik átvezető, és még talán az az egyik legjobb rész a kiadványon, mert zene nincs benne, csak Roe mondd benne valami szöveget, de ha a rendes dalok közül kéne választani egyet akkor az a nyitó This Time Last Week című dal lenne, mert egész rövid, csak 2 perc 15 másodperc hosszúságú, és a refrénje is eléggé fülbemászó. De a legnagyobb örömet a záró dal nyújtotta nekem, mert ez az jelenti számomra, hogy mehetek végre valami jót hallgatni. Ti is tegyétek így, és most hallgassátok meg a kedvenc dalaitok egyikét.

Dayseeker-Dark Sun (2022)

Csak úgy, mint a Spiritbox-ra, a Dayseeker-re is későn találtam rá, mert már 2019-ben is népszerűbbek voltak a modern metal világában, de ha jól tudom, igazán ezzel az albummal robbantak be, amit teljesen értek, mert vannak egész jó dalok az albumon, mint például a Dreamstate, a Neon Grave, a Without Me és a Crying While You Dancing. Nekem ezek közül a Neon Grave tetszik a legjobban, mert ebbe van egy kicsi durvulás, de a Crying While You Dancing is megfogott, de az pont a másik oldalról, mert olyan, mintha valami tiniknek készült sorozat főcíme lenne, semmi durvulás, az egész egy lagymatag szintipop dal. Ezen a felsorolt 4 dalon kívül, az összes többi dal nem jó, sőt kifejezetten elviselhetetlen. Megint a pop szutyok jelzővel tudnék rájuk hivatkozni, és ebben az zavar a legjobban, hogy a zenekarban van egy 8 húros gitár, és egy 6 húros basszus, de alig használják ezeket a hangszereket, de legalább az énekes Rory Rodriguez sokat használja a hangját, ami az egyetlen állandó boldogságot nyújtó dolog a lemezen. A szövegekről nem sokat mondanák, csak annyit, hogy mikor Rory ezeket a strófákat papírra vetette, éppen egy durva szakításon volt túl, és még az apja is meghalt, így eléggé durva szövegek születtek. Nekem az a négy dal, amit felsoroltam nagyon tetszik, a többi kevésbé, de egy hallgatást szerintem megér.

The Hellfreaks- Pitch Black Sunset (2023)

A The Hellfreaks egy magyar hardcore punk (?) zenekar, és igazából azért tettem a stílusmeghatározás után azt a kérdőjelet, mert nem tudom pontosan meghatározni, hogy mik is ők. Szokták őket simán punk-nak hívni, de szerintem ahhoz egy kicsit sok ordibálás van benne, és hát a zenészek is jobbak, mint egy átlagos punk zenekarban. Szerintem ez a hardcore punk elnevezés igazán illik a zenéjükre, tehát én így fogok rájuk hivatkozni a későbbiekben is. A zenekarnak ez az első nagy kiadós kiadványa, és mivel női frontos zenkarról beszélünk, nem nehéz kitalálni, hogy a Napalm Records ez a kiadó. Az album nekem igazán tetszik, főleg a hossza, de itt nem azért jó az, hogy rövid, mert rossz lenne, hanem azért, mert így nem nyújtották el, és nem lettek felesleges dalok, mint ahogy azt mostanában tapasztaltam, akár a kedvenc zenekaraim egyikénél, a Motionless in White-nál. A dalok közül az összes tetszik, vagy azért mert nagyon pörgősek, és tele van ordibálásokkal, a végén egy technikás, de élvezhető szólóval lefojtva, vagy pont azért, mert ezek az elemek nem találhatók meg mint például a Weeping Willow-ban, ami a többi dalhoz képest nagyon más. Nagyon tetszett ez az album, és mindenképp rámegyek majd a zenekar további munkáira. Ha nem ismertétek még ezt a zenekart, ti is tegyetek így, mert szerintem megéri.

Mivel eddig minden Havi Hatos végén volt valami hosszabb befejezés, itt is lesz, amiben megosztom veletek a májusi terveket. Az első és legfontosabb dolog az az, hogy visszanyerjem az íráshoz való kedvemet, és működtetni a blogot, ami cikkeket említi, lesz egy Metallica életút bemutató, amiben az összes albumukról fogok írni egy kicsit, lesz egy Ibaraki-Rashomon album bemutató, ugyanilyen célból fogok írni a Sleep Token új albumáról, és lesz egy már megszokott Havi Hatos. Amíg kijönnek ezek az írások, hallgassatok sok metalt, na pá!